Száz éve hunyt el a plein air festő, Szinyei Merse Pál

„A száz éve meghalt magyar festőóriás művészete ma is korszerű, és megalkuvásmentes egyénisége, hivatástudata és hazaszeretete ma is követendő példa” – írja Szinyei Merse Pálról a Magyar Érdemrend középkeresztjével tavaly kitüntetett művészettörténész, Prokopp Mária a Magyar Szemle tavaly őszi számában. Prokopp esszéjében aztán felidézi Genthon Istvánt (1903–1969), a két világháború közötti magyar művészettörténet kiemelkedő egyéniségét, a Szépművészeti Múzeum egykori főigazgatóját, aki már 1935-ben rámutatott: Szinyei Merse művészetének „aktualitása nem abban áll, hogy a külföldi eredményt azonnal átvette, hanem, hogy segítő kéz nélkül, önmagától lendült a magasba”. Mindez jól jellemzi, miért tartjuk ma is Szinyei Merse Pált a 19. század festő-géniuszának, a magyar – ha nem is impresszionista –, de plein air festészet megteremtőjének.

Középnemesi családban született 1845. jú­lius 4-én Szinyeújfalun (ma Chminianska Nová Ves, Szlovákia). A müncheni Képzőművészeti Akadémiára 1864-ben iratkozott be, tanulmányai alatt főként mitologikus, allegorikus műveket festett, de sokat foglalkozott a Faust-témával is. Az Akasztott elszállítása című képével nyert felvételt 1867-ben Karl von Piloty mesteriskolájába. A barbizoniak és Gustave Courbet hatására kezdett a szabadban – en plein air – festeni, ahol a napfény, az atmoszféra változásainak rögzítésével kísérletezett. Első nagyobb szabású műve (A Faun és Nimfa) a svájci Arnold Böcklin hatására utal. A plein air ihlette egyéni formanyelvéhez 1869-re jutott el, ennek első példái a Ruha­szárítás és A hinta című képek.

Első jelentősebb sikerét Az Anya és gyermekei néven ismert képével aratta, amelyet egy műkereskedő azonnal megvett. Nem sokkal később, 1869-ben haza kellett térnie, hogy beteg apja helyett a családi birtok ügyeit intézze. Három év múlva tért vissza Münchenbe, és elkezdte festeni fő művét, a Majálist, mellyel 1873-ra készült el. A magyar plein air festészet remekét műteremben készítette, tárgya Manet és Monet motívumaira emlékeztet. Ám „levegős, vibráló élettelisége ellenére” – amint azt Prokopp Mária írja – „a látvány elemei itt nem bomlanak olyan apró részletekre, mint a pillanatnyi impressziót elemző franciáknál: a sokak által a legszebb magyar képnek tartott festményen a tárgyak még megőrzik testiségüket. A Majálist ezért szokták a klasszikus hagyomány beteljesítőjeként, egyben az új festészet elindítójaként is jellemezni. A magyar művészetre azonban évtizedekig nem gyakorolhatott hatást, mert képét a kiállításokon mindenütt, és még sokáig, teljes értetlenség, sőt a kritika támadása fogadta.”

Emiatt elkezdett ritkábban festeni, inkább a gazdálkodásra koncentrált, és megházasodott. Ez idő alatt született híres festményei közül a feleségét, Probstner Zsófiát mintázó Lilaruhás nő. Szintén Jernyén alkotta meg a magyar realista tájábrázolás egyik remekét, a Hóolvadást – majd tíz évre felhagyott a festéssel. Felesége 1887-ben elvált tőle, lányaival elköltözött, Szinyei Félix nevű fiával maradt a birtokon. Végül Zempléni Tivadar biztatására kezdett el újra festeni 1894-ben.

A sikerre egészen a Műcsarnok millenniu­mi tárlatáig (1896) kellett várnia: a Majálist megvásárolta az állam, a fiatal festőgeneráció ujjongva fedezte fel benne elődjét. Ország­gyűlési képviselő lett, 1905-től az Országos Mintarajziskola (a későbbi Képzőművészeti Főiskola) igazgatója volt, és részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) megalapításában.

Utolsó korszakában főleg tájképeket festett, és végre külföldön is elismerték: Párizsban a Hóolvadással ezüstérmet, Münchenben a Majálissal nagy aranyérmet nyert, a római művészeti világkiállításon 1911-ben tizenkilenc festményével különtermet kapott. Első önálló tárlatát 1905-ben a Nemzeti Szalonban rendezték meg, és még megélhette, hogy 1914-ben a Szépművészeti Múzeum felállította a Szinyei Termet. Utolsó képét 1918-ban festette meg Csend címmel.

Egy év múlva visszavonult Jernyére, ott hunyt el 1920 februárjában. Halála után negyven nappal tisztelői és barátai megalakították a Szinyei Merse Pál Társaságot, a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb művészeti egyesületét. Nevét ma több utca, 1962 óta budapesti gimnázium is viseli, Eperjesen szobra áll.