Kultúra
Az Angelikától a Dérynéig
A Kairosz Kiadó várostörténeti és visszaemlékező sorozata, A féltett kishazák legújabb darabjában a budapesti Víziváros múltját idézi fel lapunk publicistája, Szerencsés Károly
Elöljáróban el kell mondani, hogy e recenzió írója kétszeresen is elfogult a szerzővel szemben. Mindenek előtt előszeretettel olvassa írásait, másrészt pedig Szerencsés tanár úrhoz a kilencvenes évek elején volt szerencséje az ELTE Bölcsészkarán is, ahol már akkor a legnépszerűbb oktatók közé tartozott. A tanár úr „szakmája” után azt várhatnánk, hogy valamiféle történelmi munka kerül elénk az asztalra. De a szerző most a források mellett inkább az emlékezetére támaszkodik. No, ez nem azt jelenti, hogy ne kapnánk fontos információkat a városrész történetéről, de a vezérfonal mégis csak az írói emlékezet. Ami a kisgyermekkor változó lakóhelyei után igazából a vízivárosi általános iskolával indul útjára. És mint ahogyan az lenni szokott, ezek az iskolai élmények, a gyermek- és ifjúkori évek válnak a meghatározóvá az emlékezet számára.
Nincs ez másképp Szerencsés Károlynál sem, aki most művében az emlékei szűrőjén keresztül mutatja be a Víziváros nevezetes épületeit, az egykor voltakat és a megmaradtakat egyaránt. A szerzővel sétálhatunk a közelebbi és néha az egészen távoli múltban templomokba, neves vendéglátóipari egységekbe, boltokba, műhelyekbe pillanthatunk be, ahol mindig ott van ő maga is. Hol rövidnadrágos kisfiúként Fruttit vesz a trafikban, ahol azért nyugati szexújságokat is árulnak, hol az optikushoz jár a szőke kislány levert szemüvege miatt. A cipésztől már érdeklődő ifjúként megveszi annak Don-kanyart is megjárt Bilgeri-csizmáját. Aztán barátkozik Baksa Soós Jánossal, és megnézi a Led Zeppelin-filmet a Duna-parti foghíjtelken kialakított kertmoziban. Hallgatja Radics Bélát az Ifiparkban, és manapság is rácsodálkozik a Lánchíd Söröző plakátjaira a Rolling Stonesról és Led Zeppelinről. Szó esik a Kagyló presszóról, ahol a város legrosszabb sörét csapolták, de mégis mindig oda szervezte találkozóit. Volt, hogy az Alagutat használva átruccant a Dérynébe is, ami a legtovább volt nyitva, és ahol akkoriban dob adta a ritmust a zongorista játékához. A Moszkva téri nehézfiúk akkoriban zsilettpengékkel dolgoztak (vipera/teleszkópos bot helyett), amelyet divat volt láncon is hordani a nyakban. Ám mégiscsak a szerelmek a legfontosabbak könyvben, és Szerencsés számára ezek tere, már csak az itt töltött ifjúi évek miatt is, a Víziváros volt. A Batthyány téri Angelika presszóban volt az esküvői mulatsága, korábban vízivárosi sarokszobájából kísérte haza szerelmét az este tizenegykor induló, utolsó 16-os busszal. Hogy aztán hazagyalogoljon télen-nyáron, átvágva a belvároson. És legelőször itt volt az a szőke lány is, aki talán nem is szerette, mert elhagyta.
Aztán Szerencsés Károly is elhagyta a Vízivárost, még a 20. században. Emlékeinek, kedves tárgyainak – ahogy a könyv végén le is írja – jó része ott maradt dobozokban, vagy elveszett. De mindaz, ami megmaradt, jórészt itt van megírva jól, szomorúan, ebben a kötetben, A féltett kishazák sorozat újabb részeként.
