Múzeumban az ördög bibliája

Mint azt a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) rendkívül informatív időszaki kiállításán megtudhatjuk, egy ezer (Európában hatszáz) esztendős történet ér napjainkban, az internet és az okostelefonok korában véget. Pedig az ördög bibliájának tündöklése évszázadokon át zajlott, Koháry István (1649–1731) országbíró, labanc hadvezér, illetve jeles költő például úgy nyilatkozott, hogy „a kártya a világnak tükre”, és nem csak azért, mert a későbbiek folyamán néhány történelmi személyiség képmása is megjelent a lapokon. Jelesül Tell Vilmosra gondolhatunk itt. A tárlat gerincét adó, a svájci szabadsághős képmását is tartalmazó magyar kártya őse pedig az 1830 körül megjelenő, német Doppeldeutsch volt, amelyet a számszeríjas svájci miatt a szakemberek Tell-kártyának is neveznek. Az első figurák állítólag Schiller 1804-es drámájának színpadi jelmezei alapján készültek: a VII. kerület Kazinczy utca 55-ös szám alatt kártyafestő műhelyt működtető Schneider József és Chwalowszky Ödön 1835-ben csak annyit csinált, hogy megfelezte, és szembefordította a figurákat. A ma is használatos Tell-kártya, azaz a magyar kártya úgy 1880-ra lelte meg végső formáját.

Mindezt végig is követhetjük azon a több mint hatvan fali tablón, amelyeken üveg alatt ott sorakoznak a jórészt használt állapotú kártyapaklik, a harminckét vagy kevesebb lapos magyar kártyák, valamint az ötvenkettes francia kártya variációi. No és a különféle, tarokkhoz használt paklik is. Valamikor volt például Habsburg-tarokk vagy éppen Balkán-whist, volt Gentleman kártya néven Luxus Tell-kártya, de használták a matyó bridzset is. Csak úgy érdekességképp helyet kapott a tárlaton néhány gyerekeknek készült „párosító” pakli és egy szép Joker-gyűjtemény is. Ebből az Amerikában a 19. század második felétől használt, helyettesítő figurából állítólag már több mint tízezer fajtát ismernek a gyűjtők.

Az első paklikat még laponként, kézzel festették, aztán már acél- vagy fametszetekről nyomták és színezték. Végül a terézvárosi Árok utcában 1869-ben megalapította néhány élelmes ember, jobbára kártyafestők, az Első Magyar Kártyagyár Rt.-t is, amely már a Csengery utcában működve, 1896-ban került csődhelyzetbe, ekkor vette meg a pesti születésű Piatnik Nándor, aki fiával talán minden idők legnagyobb kártyagyártója lett. A Rottenbiller utcába költöző gyár mellett voltak üzemei Bécsben, Prágában és Krakkóban is – Ausztriában saját kartongyárat is működtetett. Aztán persze a pesti üzemet 1944-ben lebombázták, a maradványokat pedig 1950-re államosították. Ebből lett a Játékkártyagyár és Nyomda, majd az Offset és Játékkártyagyár nevű termelőüzem, amelyet aztán a kilencvenes években privatizáltak, és 2012-ben vitték csődbe új tulajdonosai.

Ha már nem is forgatják, használják őket, a tárlókban ott vannak az ördög bibliájának míves dobozai, a különféle szerencsejátékokat rejtő skatulyák, játékkészletek is az elmaradhatatlan kártyaprésekkel. Tudniillik, a használattól gyűrődő, vetemedő lapokat présekben „pihentették” napközben. Az MKVM kiállításán láthatunk mindenféle szabálykönyveket, és tanulmányozhatjuk az 1937-es budapesti bridzsvilágbajnokság programfüzetét is. Tárlókba kerültek a gyárak céges iratai, reklámkiadványai, de talán a legeredetibb darab egy pléhből készült kis „kibictiltó” tábla, német nyelvű felirattal: Kein „P” für Kiebitze. Ezt csak maga elé kellett helyeznie a játékosnak, hogy a mindig mindenütt jelen lévő okoskodók tudják: ennél az asztalnál most nem kívánatosak. A maga nemében páratlan kiállítás február 2-ig tekinthető meg a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.