A radi vértanú(k)

Magyarok lakta, jelenleg Szlovákiához tartozó, hatszáz fős falucska Rad a Latorca folyócska és az egész vidéken végigkanyargó Ticce nevezetű holtág mellett. Amiben valamikor, húszezer esztendeje még a Tisza vize folyhatott, de most már csak mocsaras tavak láncolata. És legmagasabb fokozatú természetvédelmi terület, mindenféle vízimadarak paradicsoma. Egyebek iránt maga a Felső-Bodrogköz is ilyen paradicsomi állapotokat mutat a magyarság megmaradásának szempontjából, olyan nép él itt, amely őrzi hagyományait, nyelvét és vallását. A többségi katolikusok jól megvannak a reformátusokkal és a görög katolikusokkal, egymást is erősítve élnek együtt mostanság. Ám nem volt ez mindig így a Bodrogközben, az írásokban először az 1330-as évek elején szereplő Radon sem, ahol kőtemplomot és egy Paulus nevű papot talált már akkoriban a pápai tizedszedő.

Aztán lepergett gyorsan háromszáz esztendő, és már protestáns prédikátor is került a faluba. Csakhogy nem a mai vallásbéke érkezett vele, hanem az ellenségeskedés. A reformátusoké lett Pál pap egykori, tizedjegyzékben is szereplő temploma, talán ezért is alapított a faluban a nép visszatérítésére minorita kolostort a környék földesura, Briberi Melith György 1637-ben. Amikor még jó ötven év volt hátra a török kiűzéséig.

Közben az 1610-es években kálvinista köznemesi családban a közeli, Magyarországon hagyott Rozvágyon megszületett Iglódy Illés is, aki tizenhat évesen a helyi nagybirtokos, Nyári István szolgálatában katolizált. Majd pedig két év múlva belépett Szent Ferenc kisebbik testvérei közé. S mivel helyismerettel bírt, hát a radi kis kolostorba helyezték, 1639. november 6-án pedig elöljárója, Krizosztom atya, a rendház gvárdiánja indította el lóháton egy üzenettel. Mikor is a Kisgéres melletti erdőben két egykori falubelije állta útját. Egy fához kötözték, és felszólították arra, hogy térjen vissza szülei vallására.

Mikor ezt István atya kereken megtagadta, az atyafiak elvették az övén függő szentolvasót, és előrántották kardjukat. A krónikák szerint keresztet vágtak a koponyájára, majd a torkát is elmetszették, hogy biztosan meghaljon. XIV. Kelemen pápa idején, 1773-ban indult meg a boldoggáavatási eljárása, ami a nyilvánvaló vértanúság ellenére azon feneklett meg, hogy nem voltak a harminckét évvel korábbi gyilkosságnak tanúi. Iglódy Illés Istvánt így csak a minoriták tartják számon a számos vértanújuk között, és fohászkodnak hozzá alkalomadtán.

Amúgy a kis kolostort 1699 és 1710 között több támadás is érte, megrongálták, le is égett, de a visszamerészkedő barátok mindig felépítették oda a Ticce sásos, fűzfás, szúnyogos partjára. Ahonnan aztán a barna csuhás barátok végül az árvizek miatt költöztek a magasabban fekvő Imregre 1767-ben.

A radi kolostor és templom helyén vagy inkább mellett most a Böőr Roland atya által lakott parókia áll, amelynek istállóját bővítve készült volna a garázs. Végül tizennégy sírt tártak fel, köztük a megvágott koponyájú Iglódy Illés Istvánét. Visszaépítették 1,2 méter magasságban a falakat, és méltó kriptát is terveznek a földi maradványoknak. A hitüket megtartó szerzetesek pedig szoborcsoportot kapnának. (A cikk a kevésbé ismert felvidéki helyszíneket, történeteket bemutató sorozat második része, folytatása következik.)