Településetikett és dress code

– Mi az oka a kiállítás két részre bontásának?

– Egyrészt a hely adottsága, miszerint két külön szintről, két külön teremről van szó, másrészt az a Turi Attilától származó alapkoncepció, amely nyilván a térbeli adottságra is reflektálva két síkon kívánta bemutatni az életpályát. Turi Attila megvalósult alkotásai mellett bemutatásra méltónak tekinti a szűkebb szakmai közeget, amelyben a hatvanéves építész az elmúlt mintegy négy évtizedet töltötte. Az ismert makoveczi gondolat, mint mottó szerint: „Nem én voltam, hanem velem voltak” – ez a habitus teljesen jellemző az alapvetően közösségben gondolkodó, hazai szerves építészet képviselőire. Természetesen nagyon fontosak az épületek, de az ünnep az egész közösségről és a szerteágazó tevékenységünkben résztvevőkről is szól.

– Milyen területekre, kapcsolódásokra kell itt gondolni?

– Az egyetemi évek féllegális építőtáboraitól a Makovecz Imre mellett eltöltött évek szakmai kihívásaiig terjed a lista, amiből a legismertebbek a beregi árvíz, illetve a kolontári és devecseri vörösiszap-katasztrófa utáni újjáépítések. De helyet kapott itt Turi oktatási tevékenysége, amit részben az egyetemen, részben a Kós Károly Egyesülés vándoriskolában fejt(ett) ki és amelyet szintén nem „szokványos” módon folytatott éveken keresztül. Gondoljunk itt a nyári építőtáborokra, vagy a sajátos építészet- és tervezéselméleti kísérleteire. Helyet kapott a főépítészi tevékenység, ami az ő esetében Budakalászra fókuszált, de egyúttal egy egész országot behálózó kapcsolati háló van mögötte, hasonlóan gondolkodó és alkotó kollégákkal.

– Ha az elvégzett, és a tárlaton is megmutatott munkákat nézzük, melyiket tartja a legjelentősebbnek és miért?

– A közelmúltban indult úgynevezett köznevelési infrastruktúra-fejlesztést említeném, amely némiképp a korábbi újjáépítések eredménye, mivel mintatervek alapján épülő tanuszodákról és tornatermekről szól. Az aktuális építési környezetre való értékalapú reakció volt ez. A mintatervek lehetővé tették a költségek és a tervezési program szigorú kontrollját, de a helyszíni adaptálás során a konkrét épületek egyedi megjelenést kapnak.

– Az egyesülés és a vándoriskola egy korábbi, elzászi meghívás kivételével leginkább az országhatáron belül munkálkodik, nem tervezik mondjuk a trianoni határok átlépését?

– Az elzászi építőtáborokon való szereplés a helyi néprajzi múzeum meghívására jött létre. Ha ma valahonnan érkezne hasonló megkeresés, akkor bizonyára arra sem mondanánk nemet. Ugyanakkor e kör tagjai a székelyföldi fürdőépítő kalákákkal már régen megtették ezt a lépést. A Kós Károly Egyesülésnek is vannak határon túli tagjai, kapcsolatai, társintézménye az erdélyi irodákat és magánszemélyeket tagjai sorában tudó Országépítő Kós Károly Egyesület.

– Ha öt év múlva kellene egy hasonló kiállítást összerakni, vajon mi lenne az új benne?

– A településképi arculati kézikönyvek következtében megjelenő, illetve szárba szökkenő regionális építészet jó példáiból látnék minél többet szívesen. Régi vesszőparipám az építészeti, településképi illeszkedés kérdése, illetve annak hiá­nya napjaink építészetéből. Az alsó szinten bemutatott, hatalmas számú épület éppen ezt kívánja demonstrálni, hogy létezik egységes Kárpát-medencei építészeti formanyelv, amit lehet követni, továbbgondolni, korszerűen, magától értetődően.

– Mit takar, hogyan áll ez a kezdeményezés és mekkora esélyét látja az arculati kézikönyvek érvényesülésének?

– Éppen Turi Attila mondta erről a kezdeményezésről, hogy még csak az út elején járunk. Annyi történt, hogy felvetettük az építészeti viselkedés kérdésnek fontosságát. Létrejött majdnem minden településen egy etikett, hogyan illik az adott közösségben viselkedik. Mint egy dress code. Ugyanakkor ez csak kérdésfelvetés, ezek a kézikönyvek nincsenek kőbe vésve. A helyi közösségeknek lehetőségük van ezeket megvitatni, tovább csiszolni és a saját identitásukat erősítve tovább fejleszteni. Az építészeknek ebben kell partnereknek lenniük és ezeket az identitásokat az építészet nyelvén kibontaniuk.