Favonalzók és mesterek az építész műhelyében

Turi Attila gondolatait az építészetről a Magyar Hírlap olvasói is megismerhették az egyik decemberi hétvégi mellékletben, a Művész Páholy-sorozatban, ahol természetesen szó esett az eddig elvégzett munkáról is, de csak érintőlegesen. A Vigadó földszintjén és alagsorában lévő, Csomópontok című kiállításon most fényképes tablókon jelenik meg ez az eredményekben gazdag építészi pálya, és a tárlaton helyet kapnak a társak, barátok, kollégák munkái is.

Mint ahogyan éppen Turi Attila tíz esztendővel ezelőtti köszöntésé­ben Makovecz Imre leírta: „Nem én voltam, hanem velem voltak”. Mert az organikus építészet minden esetben csapatmunka, az építész a tervezőasztalt otthagyva, a helyben élőket meghallgatva, együtt dolgozik a megvalósításon, ha kell, szerszámot is ragadva.

Harminchárom olyan esztendő teljesítményét, krónikáját láthatjuk itt és most, egy olyan utat, amin „együtt ballagnak – maradnak, vagy tűnnek el – a társak, s a mester is, ki, s kik nélkül nem születhetett alkotás, de szolgálat sem”. Ebben a két idézetben sűrűsödik minden, s a két tárlatrészen bemutatkozó vagy hatvan építész mögött, előtt, vagy éppen fölött ott van a mester, Makovecz Imre alakja, aki harminckilenc éve azzal fordult az ifjú Turi Attila felé, hogy mit akarsz tudni fiacskám? A válasz az volt, hogy szeretne jó épületeket tervezni. Nos, a szakma általános véleménye, és a kiállításon látható Turi-épületek alapján ez az óhaj, elhatározás valósággá is lett.

Ott van a Budakalászon főépítészként 1996 és 2019 között elvégzett munkában, a gyógynövénykutatóban, a faluházban, de még a takarékszövetkezet épületében is. És mint azt az említett interjúból is megtudhatjuk: a kerítésekben, a házakat fedő cserép és a falak színében is. Ott van az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonjának részletes terveiben és megvalósításában. A XII. kerületi Turul térben, ami most ismét bajban van.

Ott van a Törökbálinton felépített DVD-üzemben, vagy Lajosmizse művelődési központjában, valamint az itteni városházában.

A zsámbéki Tündérkert óvodában, a piliscsabai campuson. Devecserben és Kolontáron, a vörösiszap után újraépített házakban. A Vándoriskola „legényeinek” részvételével kidolgozott, variálható típustervekben, melyekből a szerencsétlenül jártak választhattak, melyeken alakíthattak. Aztán Turi ott volt a nyolcvanas évek Műegyetemén, a Visegrádi Táborokban, már Makovecz Imrével az Idol Gmk-ban, a Makona kisszövetkezetben, a Kós Károly Egyesülés alapításánál, a vándor­iskolások fogadásában.

Az építésztársakkal – körülbelül hatvanan vonulnak fel most a fontosabb műveikkel – együtt a mesterek tapasztalatát használva, a hely szellemét figyelembe véve, a helyi és a saját közösségük erejére támaszkodva hozták létre mindazt a szépséget, vagy praktikumot, azokat az épületeket, amik szépen lefényképezve ott sorakoznak a falakon.

És megidézik Turi Attila műhelyét is. Itt van az építészek által használt eszközből, a függőónokból álló gyűjteménye, a fából készült vonalzói, és a nagy mesterek, Frank Lloyd Wright, Erik Asmussen, Eladio Dieste, Kós Károly és Michael de Klerk fotói, művei. Szivarok, teásbögre, és Wim Wenders angyalának kicsinyített mása.