A szent királylány és a rendalapító

„Az Úr 1241. évében, Béla uralkodása idején a mongolok vagy tatárok ötszázezer fegyveressel megrohanták Magyarországot. Béla királyt, aki a Sajó folyó mellett megütközött velük, legyőzték. Ebben az ütközetben Magyarországnak csaknem az egész hadereje elpusztult. Maga Béla király a tenger felé menekült, és a tatárok egészen odáig kegyetlenül üldözték.”

A fenti idézet a Képes Krónikából származik, és noha születésekor már több mint száz év eltelt az országot sújtó első katasztrófa óta, a tragédia emléke alig halványult el. Már a tatárjárás után megjelentek az első siratóénekek, amelynek szerzői – egy ismeretlen költő és egy Rogerius nevű nagyváradi kanonok – hosszú sorokon keresztül keseregtek a haza sosem látott romlásán, mit sem sejtve arról, hogy néhány évszázaddal később lófarkas zászlók alatt még tartósabb veszedelem érkezik, amelyből százötven év múltán kétfejű sas ragadja ki az országot, és mire elengedné, kétharmadát már elszakították tőle.

Ez utóbbiról persze nem lehetett fogalma Kölcsey Ferencnek sem, aki a reformkor előestéjén „a magyarok vérzivataros századaiból” írt Hymnusában a balsors csapásait épp „a rabló mongol nyilával” kezdi. Annál inkább ismerhette és tudhatta viszont azt, amit biblikus műveltségük alapjain Rogerius mester és kortársai is vallottak: hogy a balsors nem ok nélkül talált rá éppen a magyar hazára, hanem a történelem Urának „bűneink miatt gyúlt harag keblében”, és ezért „sújtá el” villámait. A kép Kölcsey számára akár Rogerius mester siralmas énekéből is ismert lehetett, aki úgy fogalmaz: Isten „villámként kiélesítette ellenünk kardját”.

Az országot érő csapás tehát nem más, mint a Teremtő jobbító szándékú, bűnbánatra sarkalló válasza népe számára, amikor annak bűne már a közösség fennmaradását fenyegeti – szól a magyar irodalom egyik legismertebb és nemzettudatunkat máig meghatározó toposza, amely Rogeriustól Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmén át Kölcsey Himnuszáig kimutatható.

Ez a gondolat hívta életre azt a magatartást, amely Szent Margittól, Boldog Özséb pálosaitól Boldog IV. Károlyon és Salkaházi Sárán át Mindszenty Józsefig összefogja a haza sorsáért aggódó magyarokat: az engesztelést. A tatárjárás utáni pusztulásban könyörgött a haza sorsának jobbra fordulásáért az Árpád-házi királylány, és ugyanezért gyűjtötte össze és szervezte szerzetesrenddé a remetéket a hagyomány szerint Boldog Özséb, aki látomásában elszórt lángnyelveket – külön-külön élő magyar remetéket – látott egyetlen nagy tűzzé, szerzetesrenddé egyesülni. A világháború és a trianoni tragédia sebének gyógyulásáért vezekelt utolsó uralkodónk, IV. Károly, és a bolsevik diktatúrával szembeni megmaradásért hívta engesztelésre a magyar népet Mindszenty bíboros.

A nemzet bűneiért történő engesztelés gyökerei tehát két olyan személyig nyúlnak vissza, akiknek halála évfordulóját, pontosabban mennyei születésnapját ma, január18-án, és hétfőn, január 20-án ünnepeljük: Árpád-házi Szent Margitig és Boldog Özsébig.

Hétszázötven éve, ezen a napon – amely akkor szintén szombatra esett – halt meg IV. Béla lánya, akit a kortársak azonnal szentként kezdtek tisztelni. Pedig a királylány élete nem volt hosszú vagy különösebben kalandos. Imádságos és aszketikus életének híre azonban még a középkori viszonyok közül is kiemelkedett, sírjához ezrek zarándokoltak el azt remélve, hogy közbenjárására imáik meghallgatásra találnak. Első legendáját – életét és a halála után történt számos csodát – egykori gyóntatója, Marcellus, a magyar domonkosok tartományfőnöke jegyezte föl 1274-ben, ezt követte két évvel később egy jegyzőkönyv, amely a szentségvizsgálathoz szükséges tanúvallomásokat szerkesztette egybe. Noha az 1276-ban megkezdett boldoggáavatási pert sosem fejezték be, ismertsége és általános népszerűsége miatt 1789-ben az egyház mégis engedélyezte tiszteletét. Szentté avatására 1943-ban került csak sor.

Boldog Margit élettörténetét 1510 óta ismerhetjük egy magyar nyelvű szövegből. A kor leghíresebb és legműveltebb női kódexmásolója, Ráskay Lea tollából született hosszú legenda a szent királylány egykori lakhelyén, a Nyulak-szigeti domonkos kolostorban készült el. Kódexeink között ez az egyetlen hazai témájú, és minthogy forrásai, a két fentebb idézett latin nyelvű szöveg is Magyarországon készült, ezért nemcsak nyelvi és irodalmi emlék, hanem a magyar művelődéstörténet kiemelkedő dokumentuma is.

Ráskay Lea szövegén keresztül megelevenedik előttünk Szent Margit és zárdája mindennapi élete. A kolostor romjai ma is láthatók a Margitszigeten, de ismerjük a legendában emlegetett vas vezeklő övet is, amelyet ma az esztergomi Főszékesegy­házi Kincstárban őriznek, vagy a csodás imameghallgatások helyszínét, a fehér márvány síremlék töredékeit, amely a Budapesti Történeti Múzeumban látható.

Ki is volt hát Szent Margit, akinek élete elválaszthatatlan a tatárjárástól, és emléke ma is kézzelfogható?

Szülei – IV. Béla magyar király és felesége, a várandós Laszkarisz Mária bizánci hercegnő – az 1241. április 11-i muhi csata elvesztése után Dalmáciába menekültek. Születendő gyermeküket Istennek ajánlották abban a reményben, hogy ha kiengesztelik őt, megszabadítja a mongoloktól Magyarországot.

Margit 1242-ben született meg Klissza várában. Miután Batu kán seregei elhagyták a Kárpát-medencét, három éves korában Veszprémben egy akkor új, mindössze pár évtizede létező szerzetesrendhez, a domonkosok apácáihoz adták be, majd a Nyulak szigetén kolostort építtettek számukra. Itt tett fogadalmat 1254-ben. Fogadalma alól két ízben is fölmentést kaphatott volna, ha elfogadja a neki címzett házassági ajánlatokat, ő azonban mindkét esetben ellentmondott apjának. Visszautasította a lehetőséget, emlékeztetve egyszersmind szüleit arra, hogy őt Istennek ajánlották.

A legendák egyöntetűen kiemelik alázatát, imádságos lelkületét, példátlan vezeklését és a betegek körül végzett szolgálatát. Magától értetődő volt számára a szabályok szigorú megtartása is, nővértársainak megtiltotta, hogy benne a királylányt tiszteljék. Rendtársai a jegyzőkönyvek szerint úgy emlékeznek rá, mint aki jó és szent volt, mindnyájuk példaképe.

A királylány életének tisztelete hazánkban a 19. században futott föl ismét, és a kommunista hatalomátvételig egyre erősödött. Róla kapta nevét a sziget mellett az arra kivezető híd, egy kórház és számos templom. Legendája írókat és költőket is megihletett, legismertebb közülük minden bizonnyal Gárdonyi Géza 1908-as regénye, az Isten rabjai.

Szent Margit nevét viseli a Gellérthegy lábánál álló gimnázium is, amely ebben az évben ünnepli alapításának századik évfordulóját. Létrehozását apácák kezdeményezték, de nem Szent Margit rendje, a domonkosok, hanem egy németországi eredetű közösség, az Isteni Megváltó Leányai – ma Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek –, akiket Simor János győri püspök hívott 1863-ban Sopronba. A nővérek árvaházi gyermekek gondozását, szegénygondozást és házi betegápolást vállaltak, sok lány kérte fölvételét a rendbe, és egyre többen szereztek közülük tanítói képesítést.

Az évtized végére a megváltós nővérek kö­rében tulajdonképpen már a tanítás-nevelés volt a fő profil, amihez az 1868-as, Eötvös József-féle oktatási törvény tankötelezettsége folyamatos diákutánpótlást is biztosított. A századfordulótól kezdve csaknem minden évben nyitottak egy óvodát, iskolát – köztük női felsőkereskedelmit, iparkereskedelmit és óvónőképzőt –, vagy jelentek meg újabb és újabb szociális intézményekben.

Legnagyobb intézményük, az újbudai leány­gimnázium megszervezésére 1920-bankerült sor. Eleinte nem volt saját épületük, a fővárostól kaptak kölcsön tantermeket. A lányokat a nővérek mellett kezdettől fogva tanították felkészült világi tanárok is. Az iskolát azért nevezték el Margitról, mert a rend benne látta az akkori idők, a háború, az összeomlás, az első kommunista diktatúra, a trianoni békediktátum után a magyarság felemelkedésére ösztönző példaképet, akinek követésére kívánták nevelni a fiatal leánynemzedéket.

A Vademecum névre keresztelt iskolai szabályzat preambulumában az áll: „Árpád-házi Boldog Margit igazi gyöngye a magyar kereszténységnek, hőse az önmagát feláldozó Isten- és emberszeretetnek, aki királyi koronát is odaadott, hogy lemondásával könyörületre indítsa az Úr Istent elpusztult nemzete iránt. (…) Királyi sarjadék, de egyben királyi lélek is, aki fejedelmi példával hívja követésre leányait, hogy nagyok akarjanak lenni a hitben, szeretetben, önfegyelmezésben, munkában, jellemben, hogy királyi parancsolói legyenek hajlamaiknak és vágyaiknak, s hogy vonakodás nélkül letegyék nevelőik kezébe gyermeki jóakaratukat.”

A rend célkitűzése tehát az volt, hogy Szent Margit mély vallásosságát, szerénységét, önzetlenségét, nemzetnevelő szellemét átültesse, mindeközben viszont nevelési elveik a legkevésbé sem voltak „középko­riak”. Az iskola kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett a testnevelésre, modern idegen nyelvek tanítására, valamint arra, hogy a különböző tantárgyak ismereteit a legfrissebb eredményeknek megfelelően, élményalapúan törekedjen átadni. Ezt a célt szolgálta többek között a gimnázium új, ma is ismert Villányi úti épületének fizikai és kémiai laborja, gyakorlókonyhája, szertárai, könyvtára, valamint mindennel fölszerelt tornatermei – a testnevelési főiskola legjobbjait küldték ide gyakorlótanítani – és a korszakban egyedülállónak számító úszómedencéje. A kinti teniszpályákat, amelyeken tanév végén a tornaünnepélyt tartották, télidőben vízzel öntötték föl, a jégpálya mellett hangszóróból zene szólt, a diákok és a nővérek együtt korcsolyáztak. A bentlakók számára saját orvosi rendelője volt az intézetnek – szintén az épületben.

Az 1932-es tanévben már négy képzésre várták a növendékeket

Fotó: Szent Margit Gimnázium

A Villányi úti neobarokk épület 1932-re készült el, addig a nővérek és a tanárok szállása részben a Horánszky utcában, részben a Ménesi úton volt. A Ménesi út 12. szám alatti épület, az akkori margitos Mókus-ház később az Eötvös Collegiumhoz került, még később itt alakult meg a Bibó Kollégium. Az új iskola alkotója az a Fábián Gáspár építész volt, akinek nevéhez több korabeli egyházi épület is kötődik, és aki mind közül ezt tekintette legsikerültebb alkotásának. (Fia a Mindszentyvel együtt perbe fogott, legendás budavári plébános, Fábián János kanonok volt.)

A megváltós nővérek az 1932-es tanévben már négy képzésre várták a növendékeket. Klasszikus, nyolcosztályos leánygimná­ziumba; tanítóképzőbe és hozzá tartozó elemi iskolába; négyosztályos, középfokú, modern nyelvi leányiskolába német-francia vagy német-angol tanítási nyelvű tagozatra; vagy két évfolyamos továbbképzőre, ahol a diákok idegen nyelveket, vagy gép- és gyorsírást, szabászatot és főzést tanultak. A főváros legmodernebb egyházi nőnevelő intézete volt, ahol értelmiségi szerepre készítették föl a lányokat, legyenek utóbb tanárok, családanyák vagy tudósok (az iskolatörténet azt mutatja, sok esetben mindhárom egyszerre sikerült), míg a többi, apácák által működtetett korabeli iskola inkább „háziasszonyképző” volt – emlékeznek az egykori növendékek.

A tanárok nevelő–oktató munkája a növendékek érzelmi világának formálására is kiterjedt. „Úgy tartották, hogy az öröm az érzelmi világ sarokpontja, s ennek tudatában alkalmazták a nevelés eszközeit” – emlékszik vissza Szálkai Irma egykori diák, az iskola történetének monográfusa. A nővérek, akik maguk is „harmonikus, kiegyensúlyozott nevelők” voltak, derűs légkört teremtettek a lányok köré, odafigyeltek a szorongás föloldására, és tudatosan fejlesztették a diákok szépérzékét is. A tanórán kívüli lehetőségek között nem csak karének, sport és önképzőkörök álltak rendelkezésre – utóbbiak között az egyiket Ráskay Leáról nevezték el –, hanem egyedülálló módon orchesztikát, azaz a gimnasztikát, táncot és mimikát egyesítő mozdulatművészetet is tanítottak nekik Dienes Valéria nyomán. „A nővérek biztosították az emberformálást hattól tizennyolc éves korig. Az itt felnőtt diák kész jellemként lépett ki a kapun. Fel volt vértezve, tudta, hogy amit kapott az alma matertől, az a legtöbb, amit kaphatott” – szól a visszaemlékezés.

A háború éveiben egyre gyakoribbá váltak légiriadók, 1943-tól beiktatták az órarendbe a honvédelmi ismereteket. Az 1944-estanév a harcok miatt félbeszakadt, az iskolában pedig, amelyet időközben bombatalálat ért, hadikórházat rendeztek be. A harcokban megsemmisült az orvosi rendelő, több tanterem, lövést kapott a kápolna, és fölrobbant egy akna az alagsorban. A harcok elmúltával azonban csak az életveszély szűnt meg, a tanítást nem volt könnyű megkezdeni. Akadt olyan osztály, amelyik 1945. április és június között, három hónap alatt végezte el a tanévet, miközben heti egy nap „robotra” kijártak a kertbe elhordani a romokat és a törmeléket.

Az intézet fennállásának huszonöt éves jubileumát nem is sikerült megtartani sem az 1945-ös, sem a következő évben. Épp úgy 1947-re húzódott az ünneplés, mint ahogyan a Mókus-házzal szembeni Eötvös Collegium fennállásának ötven éves jubileumára sem 1945-ben, hanem csak 1947-ben került sor. Az ünnepi beszédet Mindszenty József mondta május 18-án, akinek önkéntes bécsi száműzetése idején, a Pázmáneumban, épp egy margitos növendékből lett megváltós nővér, Geraldine lett a titkára.

A bíboros a következő szavakkal zárta gondolatait. „A világ fiai nem értik, micsoda tőkét fektetnek itt be áldozatban és szeretetben az ifjúság nevelésébe. Az Egyház és a szülők értik. Lucia nővérnek, a fatimai látnoknak örök fogadalma napján édesanyja ajándékot visz. Különös ajándék: paratölgy héjából készült méhkast, tele méhekkel és mézzel. Ez az iskola méhkas. Illő, hogy a méhkasért méhkast hozzunk a jubileum napján tele a hála mézével. A méhkast fogja az Egyház keze és a szülők keze végtelen sorban. (…) A negyedszázadot Isten dicséretével bezárom, és Isten nevében a második negyedszázadot megnyitom.”

A Szent Margit Intézet a főváros legmodernebb nőnevelője volt a maga korában

Forrás: Szent Margit Gimnázium

A második és harmadik negyedszázadot azonban sajnos az 1948. június 20-án bekövetkezett államosítás eseményei határozták meg. Az első hónapokban még az iskola kiváló történelem-földrajz tanára, Knoll István vezette a gimnáziumot, majd Mindszenty bíboros letartóztatása után – minthogy Knoll nem tartotta őt bűnösnek, és ennek hangot is adott – eltávolították nemcsak az igazgatói székből, de a tantestületből is. Helyére az állampárt által kinevezett új igazgató, Uj­váry Pál érkezett, akit pécsi főigazgatói állásából buktattak le a Margit Intézet élére.

„Nem fogadtuk szívélyesen – emlékszik vissza Egedy Mária egykori növendék, ekkor már az iskola tanára. – Diákok, tanárok bizalmatlanok voltunk. Hamar ráébredtünk azonban, hogy az ég küldte őt. Nagyvonalú, jószívű és jó humorú, igen művelt ember volt. Magyar-francia szakos, Eötvös-kollégistaként több évet a Sorbonne-on is tanult. Sokat tett a gyerekekért, az iskoláért. Diplomatikusan vigyázott a látszatra, de titokban sokat mert.”

A nővéreket 1950-ben vitték el az épületből, titokban. Az intézmény megszűnt, néhány év átmenetet követően a Kaffka Margit Gimnázium kapott itt helyet, amely csak a rendszerváltozást követően alakult vissza Szent Margit Gimnáziummá. A visszatérésben óriási szerepe volt nem csak az Antall-kormány idején született törvényeknek vagy az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek rendje újjáéledésének, hanem annak is, hogy az egykori növendékek már 1989. szeptember 29-én megalakították a Budai Margitosok Baráti Körét, és mindent elkövettek az újraindulás érdekében.

Komolyan vették mindazt, amit 1928-tól fogva az érettségiző osztályok útravalóul kaptak: „Erre a Margit-lángra vigyázzatok! Nincs hozzá jogotok, hogy elhomályosítsátok avagy elkoptassátok. Ez a láng bennetek a szent és magyar leányok magasságába vágyik, engedjétek útjára bennetek ezt a lángot. (…) És még egyszer megáldunk titeket, sokat imádkozunk értetek, és mindig várunk, hazavárunk benneteket jövőtökkel együtt.”

Áldozatos tevékenységüknek köszönhetően 1996-ban leérettségizhetett az első egyházi osztály, szeptemberre pedig a rend visszakapta az iskolát, amely így ma centenáriumot ünnepelhet. Az államosítás előtti idő növendékei gondoskodtak a hagyomány folytonosságáról.

Ha egy egykori vagy mostani margitost az iskola felé a Szent Gellért téren visz keresztül az útja, érdemes fölnéznie a Sziklatemplomra. Nem csak azért, mert lakóinak, Boldog Özséb pálosainak története is Szent Margittal egy időben, a tatárjárás után, és az engeszteléstől elválaszthatatlanul indult, vagy mert Özséb életéről egyetlen forrásunk épp Ráskay Lea kortársától, a pálos Gyöngyösi Gergelytől származik.

Azért is érdemes fölnézni, mert ugyanaz a Mindszenty bíboros, aki az iskola huszonöt éves jubileumán a fatimai látnok történetét idézte és méhkashoz hasonlította az intézetet, szinte napra pontosan egy esztendővel később, 1948. május 13-án itt, a Gellérthegy Duna felőli oldalán tartotta azt a fatimai ájtatosságot, amelyet csaknem százezres, fáklyákkal érkező tömeg előtt vezetett. Mielőtt a karhatalom szétkergette az embertömeget, az engesztelő magyarok úgy borították lángba a Gellérthegyet, ahogyan Boldog Özséb látomásában egyetlen nagy tűzzé váltak az apró lángnyelvek.Azon pedig meg sem lepődhetünk, hogy Mindszenty bíboros címerében a szent királylány alakja állt.