Egy mámoros érzés, amiért akár tíz évet is adnánk az életünkből

Az emberiséget régóta foglalkoztatja az alkotás folyamatának, a mű születésének misztikuma. Alighanem mindenkiben felmerült már a kérdés, miért van meg valakiben az átütő erejű képesség nagyszabású alkotások létrehozására, míg másban kevésbé. Hogy mennyiben váltják ki külső tényezők, és mennyiben belső, alkati s ebből adódóan valamelyest elrendelt adottság ez. Miért képes egy mű évszázadokon át hatni és ugyanazt a katarzist átadni a folyton változó közönségnek, míg más művek egyszerűen kitörlődnek a kollektív emlékezetből. Ma pedig, amikor korunk jelentős művészeiről sokkal többet tudhatunk meg, mint eddig bármikor, még inkább fokozódhat a kíváncsiságunk, hogy betekinthessünk a múlt nagy szerzőinek életébe.

Friedrich Nietzsche a Bálványok alkonyában így fogalmaz: „Ahhoz, hogy legyen művészet, valamilyen esztétikai tevékenység vagy látás, elkerülhetetlen egy fiziológiai előfeltétel: a mámor.” Hogy ez a mámor honnan származik, az a német filozófus szerint is sokféle lehet. Egyben azonban biztos, „a mámor lényege az erőgyarapodás és bőség érzése”, amely érzésből átadunk a világ dolgainak, és mintegy erőszakkal kikényszerítjük azok lényegi vonásait. Ez az ő definíciója az idealizálásra.

Ha nem is kell elfogadnunk Nietzsche fogalomrendszerét és művészetfilozófiáját, arra mindenesetre jól ráérzett, hogy bizonyos felfokozott tudatállapotok milyen hatással lehetnek az alkotás során. Ezt látszanak igazolni a kutatási adatok Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij esetében is. Az orosz írófejedelem az anekdoták alapján ugyan szívesen fogyasztott méregerős fekete teákat írás közben, ám a kutatók szerint betegsége, az epilepszia kulcsszerepet játszhatott művészetében. Epilepsziás roham során a központi idegrendszerben bizonyos meghatározott területek túlműködése lép fel – magyarázta a Magyar Hírlapnak Tényi Dalma neurológus, aki két tanulmányában társszerzőként maga is foglalkozott az orosz író betegségével. Mint mondta, epilepszia betegségről akkor beszélhetünk, ha a rohamok spontán ismétlődnek, illetve ha az első roham után a kivizsgálás során nagy ismétlődési kockázatot állapítanak meg. Attól függően, hogy ez az átmeneti abnormális hiper-aktív működés mely agyi területeket és mekkora kiterjedésben érinti, az epilepsziás működészavar sokféleképpen megjelenhet. A klinikai gyakorlatban az eszméletvesztéssel, majd megfeszüléssel és rángatózással járó rosszullétek, valamint az átmeneti kontaktusképtelen állapottal, matató mozgásokkal kísért rohamok a leggyakoribbak. A működészavar azonban számos más tünettel is jelentkezhet ritkább esetekben. Ilyen például a vizuális, illetve akusztikus hallucinációk, kényszercselekvések, a roham alatt átmenetileg fellépő szívmegállás.

Szintén igen ritka előfordulást mutat további három típus, az eufóriával, orgazmussal, illetve extatikus érzéssel járó rohamok, amelyek esetében a beteg kifejezetten kellemes érzést él át. „Az extatikus aura három fő jellemzője a fokozott öntudat érzése, a megnőtt önbizalom, valamint a teljes boldogság és béke érzése, amelynek vallási, spirituális felhangja van. Vagyis, ahogy látjuk, ez egy komplexebb jelenség, mint a puszta eufórikus állapot” – fogalmazott a kutató. Hozzátéve, először a huszadik század közepén merült fel, hogy a Dosztojevszkij munkásságában megjelenő szubjektív, a karakterek átélése szemszögéből lefestett rohamleírásokat, a rövid ideig tartó, majd hirtelen megszűnő eksztatikus érzést a szerző saját rohamainak élménye alapján vetette papírra. Életművében négy, a cselekmények szempontjából kulcsjelentőségű karakter szenved epilepsziától, többek között a Karamazov testvérek apagyilkosa, Szmergyakov is.

„Egyebek között azon tűnődött el, hogy epileptikus állapotában, csaknem közvetlenül a roham előtt (ha ébrenlétben jött rá a roham) volt egy olyan fokozat, amikor a lelki sötétség, a nyomasztó szomorúság közepette némely pillanatban mintegy fény gyúlt az agyában, és lökésszerűen, egyszerre szokatlanul megfeszült egész életereje. Életérzése, öntudata szinte megtízszereződött ezekben a villámgyorsan tovatűnő pillanatokban. Elméjét, szívét rendkívüli fény világította be, mintha egy csapásra lecsillapodott volna minden izgalma, kétsége, nyugtalansága, és feloldódott volna valami derűs és harmonikus örömmel, reménnyel, értelemmel és a végső ok ismeretével teli magasztos nyugalommal” – emelte ki Tényi Dalma A félkegyelmű című nagyregény egy jelenetét, amelyben a főszereplő Miskin herceg epilepsziás rohamairól elmélkedik.

Sigmund Freud „hisztero-epilepsziaként” interpretálta Dosztojevszkij rohamait, arra az azóta megkérdőjelezett adatra alapozva, hogy az író rohamai tizenhét éves korában, közvetlenül apja erőszakos halálát követően kezdődtek. Freud pszichoanalitikus értelmezése szerint ezek a „halálrohamok” azonosulást jelentettek az elhunyttal, s azok a gyűlölt apa halálának kívánása miatti bűntudatból eredő önbüntetés megnyilvánulásai. „Ez a megközelítés – amely szerint az írónak nem epilepsziája, hanem pszichés, nem epilepsziás eredetű betegsége lenne – Dosztojevszkij rohamtüneteinek vizsgálatával már korán könnyűszerrel megcáfolható volt” – mondta.

A neurológus szerint Dosztojevszkij esetében a diagnózis nem kétséges, mivel számos forrásból – egyebek mellett orvosa és közeli barátja, második felesége, illetve barátai memoárjaiból – áll rendelkezésre részletes leírás az író betegségéről. E forrásokból nyert ismereteink alapján az írónak két, különböző típusú rosszulléte jelentkezett. Ezek közül a gyakrabban fellépő rohamtípus az eszméletvesztéssel, majd teljes test megfeszüléssel és rángatózással járó rosszullétek voltak, de ritkábban előfordultak extatikus rohamok is. „Komoly problémaként azonosítható a mindennapi betegellátás során, hogy a roham pozitív szubjektív megélése miatt az extatikus rohamok nemhogy kellemetlenek, de a betegek egy része által kifejezetten vágyott és várt események. Ebből fakadóan ezek a betegek az epilepszia kezelését visszautasítják, az orvosukkal való együttműködés nem megfelelő” – mesélte, felidézve, Dosztojevszkij egy levelében arról írt, ez az érzés „oly erős és édes, hogy ezért a pár pillanatért az ember készségesen tíz évet adna az életéből – ha nem az egészet”.

Az utóbbi években az eksztatikus epilepszia halántéklebeny-eredete megkérdőjeleződött, az adatok arra utalnak ugyanis, hogy ezek a rohamok egy másik agyi terület, az inzula epilepsziás túlműködéséből eredeztethetőek. Az új kutatási eredmények pedig azt mutatják, hogy többek között az inzula agyi terület rendellenes működése lehet felelős a kóros játékszenvedély kialakulásáért is. Igen izgalmas összefüggés azonosítható ezzel az elmélettel kapcsolatban Dosztojevszkij esetében. Az író ugyanis szintén szerencsejáték-függőségben szenvedett, több alkalommal játszotta el teljes vagyonát, és halmozott fel jelentős adósságot. Többek között egy ilyen tartozás rendezésére írta meg A játékos című kisregényét is, amelynek főhőse szintén játékfüggő.

Tényi Dalma végül kiemelte: Dosztojevszkij betegségének kérdésköre azért bizonyul különösen érdekesnek, mivel az író esetében az eksztatikus rohamok és a súlyos szerencsejáték-függőség együttes előfordulása figyelhető meg, két olyan betegségé, amelyek hátterében az újabb kutatási eredmények ugyanannak az agyi területnek a rendellenes működését azonosították.