„Tele vagyok haditervekkel”

– Annyi Molière közül miért éppen Az úrhatnám polgárt rendezte meg?

– A Pécsi Nemzeti Színház talált meg engem ezzel a darabbal. Egy teá­trum életében fontos szempont, hogy vezető színészeinek jó szerepet találjon, és Köles Ferencnek Jourdain úr igazán méltó szerep. De izgatott a történet is. Amíg a Homo sapiens létezik, addig a pénz, hatalom, a gazdag emberhez való viszony mindig hol tragikus, hol humoros, leginkább tragikomikus fordulatokat fog szülni. Az emberi jellem – ahogy Jourdain úr esetében is – szinte mindig torzul, amint a pénzzel szerzett hatalom kiemel valakit a saját közegéből. Ezen nincs mit aktualizálni. A darabnak látszólag egyszerű szövete van, de csak látszólag. Jourdainegyszerre bűnös és áldozat. Belebolondul saját igyekvésébe, hogy nemessé váljék, hogy befogadja az arisztokrácia, az „elit”. Azt hiszi, pénzével képességeket és készségeket is vásárolhat. Szinte lerúgja magáról az övéit, a józanokat, a családját, még a múltját is. Tébolyában maga is kiszolgáltatottá válik, kihasználhatóvá és végül magányossá. Tekintsük ezt valamiféle igazságszolgáltatásnak. Minden jelenetben minden szereplő számára nagy a tét. Nem véletlenül játszunk évszázadok óta Molière-t. A nagy klasszikussá vált szerzők mindegyike a színházban élt, együtt lélegzett a színészekkel: Shakespeare-t, Molière-t is gondolom nyaggatták a kollégák, hogy „hé, Vili vagy Jean-Baptiste, legalább még öt jó mondatot írj hozzá”. Nem írhattak rossz szerepeket. Mindemellett szerettem volna, hogy legyen valami időtlenség az előadásban, hogy bármikor játszódhasson – ezt erősítik Bagossy Levente díszletei és Füzér Anni jelmezei, de nem véletlenül választottuk Bognár Róbert fordítását sem. Az első jelenet viszont tisztelgés a molière-i színház előtt: az eredeti, Lully-nyitány szól, és ugyanezen okból bóklásznak hőseink gyertyafényben. Akkoriban a felvonások is épp annyi ideig tarthattak, amíg leégtek a gyertyák.

– Most először rendezett Pécsett. Jelentett ez nehézséget?

– Persze, fejest ugrottam az ismeretlenbe. Nyilván illenék jobban ismerni a kollégákat, de kaptam DVD-ket, és lerohantam megnézni egy főpróbát az előző évad végén. A társulati lét lényege, hogy a közös munka során „megtanuljuk” egymást. A színház érzékeny, törékeny, fortyogó hely. Ha nem ez lenne, unalmas lenne és érdektelen. Itt a saját életével, tapasztalataival fájdalmai­val „házal” az ember. Aki nem ebben él, nehezen igazodik el ebben a világban. Hadd mondjak egy példát. Voltaire, a felvilágosodás legnagyobb gondolkodóinak egyike, már bocsánat, de effektíve ostobán közelítette meg kora modern színházát. Nem volt hajlandó elfogadni az arisztotelészi dramaturgiától való eltérést, megkérdezte, hogyan képzelik el, ha nem egy napon játszódik egy színdarab, „akkor majd megmutatják a két időpont közti időszakot?! Hetekig fog tartani?” Nem ismerte fel Shakespeare zsenialitását sem, azt mondta rá: „ügyes, ügyes, de sajnos nem tart be bizonyos fontos szabályokat”. Azért ez elgondolkodtató… Vajon mekkora támogatást szavazott volna meg a Globe-nak Voltaire mint önkormányzati képviselő vagy államtitkár?

– Korábban is többször játszottak együtt feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel, de amióta a Centrál Színházban találtak otthonra, különösen sok közös munkájuk van. Jelent-e ez életük mostani szakaszában valami pluszt?

– Jelent. Nagyon szeretünk egymással dolgozni, tehát a felkínált lehetőségeknél örömmel fordulunk abba az irányba, ahol ezt meg is tehetjük. Különben is jól ellenénk, de ez plusz örömet ad. Ez egy szakma, amelynek megvannak a szabályai, és ha nem egymás partnerei lennénk, akkor is ugyanazt az utat járnánk be egy darabbal. De van egy megfoghatatlan, fülön csíphetetlen többlete a közös munkának. Tudod, hogy a másik bízik benned, biztonságban vagy: ez egy nagyon érzékeny műfaj, minden próbafolyamat tele van buktatókkal, így nem árt egy biztos pont. De ez nem azt jelenti, hogy nem bonyolódunk akár indulatos szakmai vitákba. Egy kapcsolat ábrázolása kapcsolatban élő emberek esetében természetesen jelenthet nehézséget is, ha nagyon ismered a másikat, akár még blokkoló tényező is lehet.

– Miért?

– Személyesnek kell lenned, zsigerinek, de egy ilyen esetben nem egyszerű megtalálni a határt, mennyit társz fel egy kapcsolat intimitásából. Nem véletlen, hogy mindenki zsizsegve nézte, nézi a Nem félünk a farkastól-t Richard Burton és Elizabeth Taylor főszereplésével. Mert tényleg jelent valami többletet, hogy ismeri az ember a történetüket… Az És Rómeó és Júlia végén, amikor már állunk a tapsrendben és oldalra nézek, lassan húsz éve tölt el büszkeséggel, hogy ezt együtt hoztuk létre – nyilván sokat tett hozzá Vámos Miklós, akié az alapötlet és Horgas Ádám is –, ám a lényeget tekintve mégiscsak mi éltük végig. Egyébként 2000-ig nem játszottunk együtt, én a Víg tagja voltam, Eszter pedig a Művész Színházé, akkor alig vártuk ezeket az előadásokat, mert abban a merevebb rendszerben ezek jelentették a mindennapjainkon, a magánéletünkön túl a szakmai kapcsolatot.

– Az És Rómeó és Júlia bemutatásának jövő tavasszal lesz a huszadik évfordulója. Azóta többé-kevésbé rendszeresen játsszák. Hogyan lehet ennyi ideig frissen tartani egy előadást, mindig megújulni?

– Van egyébként még egy ilyen darabunk, Kálloy-Molnár Péterrel, a Kövek a zsebben, amelyikkel közeledünk a négyszázötvenedik előadáshoz, és érdekes módon szinte egyszerre, valahol a kétszázadik környékén, mindkettőnél volt egy időszak, amikor iszonyatos energiákkellettek ahhoz, hogy felszívjam magam egy-egy estére. Aztán ez valamilyen okból megszűnt, és elkezdődött az ellenkezője: újabb és újabb rétegekre bukkantam bennük. Egészen különös élmény, amikor a háromszázvalahanyadik előadás környékén rájössz, egy mondatot nem úgy kell értelmezni, ahogy eddig mondtad, nem ott a hangsúly, nem arról szól, amit korábban gondoltál. Persze egyre hosszabban lihegek a vívásjelenet után, de mégis annyit kapunk ettől az előadástól, ami mindig tovább és tovább lök minket. Pozitív energia szabadul fel bennem, ami kirángat a legmélyebb novemberi rosszkedvből is. Ahogy múltak az évek, féltünk, hogy egyszer csak nevetségessé válunk, de nem: a nézők pár perc alatt átlátják a játékszabályt, és elfogadják a szerepcseréket, így nagy valószínűséggel minden idők legidősebb Rómeójaként fogom élni az életem.

– Főleg, hogy októberben töltötte be a hatvanat. Késztette-e számvetésre ez a kerek születésnap, van-e hiányérzete?

– Őszintén szólva az egész hatvanat nem is nagyon értem, nem érzem magam annyinak, és ha visszagondolok arra, milyennek láttam egy hatvanéves férfit úgy tizenöt éve, akkor most meg kéne ijednem, de valahogy nem ezt látom magamon. Tele vagyok haditervekkel, picit sem pörgök kevésbé – sőt. Szeretnék sportos nagypapa lenni, nagyon sok mindent szeretnék még csinálni – meglátjuk, a fiziológiám, a genetikám mennyit enged meg. Szerencsés ember vagyok, a szüleim is itt vannak velem, az ő tisztességük életre szóló példa. A gyerekeimmind ebben a szakmában kötöttek ki, ami életre szóló aggódás és büszkeség, illetve persze energia. Most még lehet, hogy a tanítás is bekúszik az életembe: Novák Eszterrel beszélgettünk erről, és tartottam is már pár kurzust. Nagy élmény volt: ha valami fiatalít, akkor a tanítás az! Lehet, hogy ez a hosszú élet titka. De ha már ilyen kerek a szám, mégiscsak számot kell vetni, rendet kell tenni, körül kell nézni, és precízebb haditervet kell szőni – kicsit tudatosabban kell most élni az életemet.

– Milyen értelemben?

– Sok szerencse, de nagyon sok sodródás is volt az életemben. Mivel ennyi mindent csináltam, ennyi mindent kipróbáltam, természetesen nem járhattam be azt az utat, amit megtesz egy korombeli színész egy társulathoz tartozva. Nem bánom, hogy így történt, de jó lenne egy-két fajsúlyosabb színházi szerepben még megállnom a deszkákon.

– Például?

– Willy Loman Az ügynök halálából, Csehovok, mondjuk a Ványa bácsi – tekintettel arra, hogy nagyképűen azt mondom, az én hatvanasom inkább ötvenes. Próbálok fizikailag olyan állapotban maradni, hogy egy évtized múlva még aktív öregúr lehessek, nem csak a szakmában. Hetvenévesen még fociznék az unokákkal. De mindig ott ragadok például, amikor Alaszkáról megy egy film a tévében, pedig azt hittem, mediterrán ember vagyok, ott meg a külső fűtést valaki nagyon lecsavarta. De szívesen menekülnék gyors evezőcsapásokkal egy medve elől, persze a siker reményében. Szóval van a világon néhány dolog, amit még kipróbálnék. Szeretnék élni bizonyos helyeken – nem éveket, de nem is turistaként bóklászva. Emlékszem, egyszer kijutottunk pár napra Tuniszba Rátóti Zolival, még a kilencvenes években. Béreltünk egy autót, és olyan helyeken ettünk, ahol turisták valószínűleg soha, illetve a hat „kötelezőből” csak kettőt néztünk meg, viszont ott ültünk a világ második legnagyobb amfiteátrumában, az El Djemben, és négy órán keresztül hallgattunk egy fickót, aki el akart adni nekünk valami kamu régészeti leletet, közben söröztünk, a nap meg szépen ment lefele. Szóval nagyon szeretnék ülni, nem átrobogni helyeken. Ráérezni a hely szellemére. Lehet, hogy egy olyan tévéműsor kéne, ami arról szól, hogyan illeszkedem be én, az óbudai magyar a világ különböző pontjain, hogyan beszélek például az alaszkai helyiekkel a magam módján. Ezt nagyon csípném! Persze ez elég időigényes, a színház pedig egyfelől biztos támaszték, másfelől rabság, hiszen nagyon nagy pofátlanság volna hosszú-hosszú hónapokra itt hagyni egy intézményt, ahol számítanak rám, és ahol egyébként otthon vagyok.