Kultúra
Elhunyt Varga Imre
Varga Imre Siófokon született 1923. november 1-jén. Középiskolás diákként, 1937-ben csoportos kiállításon szerepelt Párizsban. A második világháborúban repülőtisztként szolgált, amerikai hadifogsága után 1945-ben tért haza. Pátzay Pál szobrászművésszel való véletlen találkozása után vették fel a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol Pátzay mellett Mikus Sándor volt a mestere. Első, figyelmet keltő műve az 1965-ben bemutatott, Prométheusz című szobor volt, amely később az antwerpeni szabadtéri szobormúzeumba került. Első egyéni kiállítását 1967-ben rendezték Budapesten. Hazai és külföldi tereken, templomokban, középületekben több száz alkotása látható.
A hatvanas évek végétől teljesen megváltoztatta a hagyományos emlékműszobrászatot: hősei emberi, hétköznapi vonásait hangsúlyozta. Legismertebb hazai köztéri alkotásai például a szegedi József Attila-szobor, Tihanyban Kálmán Imre emlékműve vagy a fővárosban Radnóti támaszkodó alakja a Nagymező utcában, a költőről elnevezett színház bejárata előtt. Külföldi alkotásai közül legjelentősebbek a római Szent Péter-bazilika altemplomának magyar kápolnáját díszítik. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el itthon és külföldön, a Berlin-Brandenburgi Művészeti Akadémia levelező tagja volt, de brit, olasz és francia díjakat is kapott. Temetésére végakaratának megfelelően szülővárosában, Siófokon kerül sor.
Lényünk lényege
A kortárs magyar képzőművészet egyik legnagyobb alakja ment el közülünk. Varga Imre szívesen eljátszadozna velünk a szavakkal: lehet-e kortárs az, aki nincs? Az a világlátás és az a hit, a római katolikus, ami Varga Imre életét irányította, hatalmas szabadságot adott neki, és keze munkája nyomán nekünk, akik még itt maradtunk, ebben a világban. Nem versenyeztetjük az élet lényegét megmutató művészeti ágakat, ám azt kimondhatjuk, hogy a szobrász áll talán a legközelebb a Teremtőhöz. Mindenféle anyagból megformálhat emberi figurákat, és ezek olykor mintha élnének. A valamirevaló művészek pontosan tudják magukról, hogy mennyire közel vannak a Fennvalóhoz. Éppen ezért nagyon bátor alázat kell ahhoz, hogy különös és különleges képességeikkel ne éljenek vissza. Egyszerűbben: a teremtéshez alázat kell, hit, biztos tudás és rengeteg munka. Varga Imre számára mindez természetes volt. Hosszú élete minden pillanatát ajándékként élte meg. Pontosan tudta, hogy amit kapott, azt tovább kell adnia. Ránk maradtak gyönyörű köztéri szobrai. Művészetén semmilyen izmus nem talált fogást. Átsuhant – hiszen vadászpilóta is volt – a második világháború és a kommunizmus évein úgy, hogy méltóságát, tisztességét és bölcsességét mindvégig megtartotta. Varga Imre igazi úriember volt: figyelmes, tapintatos, őszinte. Senki nem tudta hazugságra kényszeríteni. Életművének minden darabja maradandó érték.
Amikor utoljára találkoztam vele, megható kedvességgel sürgött-forgott körülöttem, ez a szeretet nemcsak nekem szólt, hanem apámnak is, akivel élete első tíz évét együtt töltötte Siófokon, barátok voltak.
Ez a régi fény átragyogta azt a délelőttöt, amikor megbeszélhettünk mindent Varga Imrével, amit korábban nem.
Akinek szerencséje volt, és személyesen ismerhette, annak nemcsak a híres művész sokak által körülrajongott alkotásai idézik fel az alakját, hanem az a mindenkire rásugárzott emberség, ami Varga Imre lényének lényegét jelentette. Megrendültünk, megsiratjuk, és erősen hisszük, hogy kortársunkat, ezt az igazi magyar embert Isten befogadta.
(Dippold Pál)