Művészcsalád Óbudáról

Az Óbudai Múzeum mindig is feladatának tartotta a városrésznyi kerület életének, történetének, teljesítményeinek bemutatását – igaz, képzőművészeti kiállítást eddig még nem rendeztek. De a Lazetzky-család két tagja és a benősülő Bán István olyan képzőművészeti teljesítményt tettek le az asztalra, amely mellett kár lenne szó nélkül elmenni. Így a hiánypótló időszaki tárlat falain és tárlóiban csaknem százesztendőnyi művészeti munka jelenik meg: a kenyérkereső foglalkozása mellett mindvégig akvarellező textiltervezőé, Lazetzky Rezsőé, lányáé, Stelláé, aki a Képcsarnok Vállalatnak dolgozó alkalmazott grafikusként, illetve az ő férjéé, a kárpitszövő Bán Istváné.

Ők mind az 1800-as évek elején a sziléziai Schlatten városából Óbudára bevándorló Lazetzky Ferenc leszármazottai voltak. A kalandvágyó ifjú megérkezése után nem sokkal feleségül vette Javorek Kata­lint, egy helyi módos szőlősgazda lányát. Jól éltek a szőlőművelésből, borkészítésből egészen addig, míg Amerikából ide nem ért a gyökértetű, a filoxéra. Hiába emelkedtek a fogadalmi kápolnák, elsárgultak az óbudai hegyoldalak is. Ezért aztán 1869-ben Lazetzky Márton már kénytelen volt más foglalkozás után nézni, építőmester lett, olyan építési vállalkozó, aki maga is forgatta a kőműveskanalat.

Talán ezért is rajzolta olyan nagyra a kezét Rezső fia, akit az óbudai Föld utca házain dolgozó apa már az Iparművészeti Iskolába irat be, mégpedig díszítőfestő szakirányra. Természetesen itt is tananyag volt a szabadkézi rajz és az akvarelltechnika, így hát a magas fokú iskolázottság feltűnik Lazetzky Rezső (1898–1988) most kiállított, családi portrékból álló rajzain és városrészleteket, tájakat ábrázoló akvarelljein is. Az említett, „Atyám” felirattal ellátott, szépen, szabályosan árnyékolt ceru­zarajz 1919-ben készült. Rezső már 1913-ban elkezdte ugyan az iskolát, de aztán jött a Nagy Háború, ahonnan aztán egy Signum Laudis-szal a mellén, hadnagyként tért haza, akárcsak az építési vállalkozást apjától átvevő, István nevű bátyja. A Lazetzkyek gyakorlatias emberek lévén, Rezső 1921-ben a Textilfestőgyárban helyezkedett el mintarajzolóként. Ám a megélhetést jelen­tő munka mellett a művészetet sem hanyagolta, képeivel jelen volt a Nemzeti Szalon és a Műcsarnok cso- portos kiállításain, 1944-ben pedig százhúsz festményét állították ki a Kossuth utcai Műterem galériában.

Egyszem gyermeke, Stella (1924–2012) az orsolyiták gimnáziumába járt, majd érettségi után, 1943-ban a Képzőművészeti Főiskola grafikus és rajztanári szakára iratkozott be. Ennek kiváló eredménnyel való elvégzése után a Múzeumok Országos Központjánál helyezkedett el. Kiál­lításokat szerveztek országszerte, és az egyik ilyen szekszárdi munkán találkozott a mohácsi születésű Bán Istvánnal (1922–1984), akivel 1953-ban egybekeltek, és Óbudán éltek Stella szüleivel. Az Iparművészeti Főiskola textil szakát elvégző Bán a hetvenes évek sokat foglalkoztatott kárpitkészítője lett. Munkái ott vannak a Körszállóban és a Hotel Gellért­ben is, egyik legfontosabb műve, a busójárás történetét bemutató faliszőnyeg a mohácsi polgármesteri hivatalt díszíti. Utóbbit sérülékenységére hivatkozva nem adták kölcsön a kiállításra, így csak egy méretarányos printen tanulmányozhatjuk. Látható viszont egy másik szép munka, a középkori francia kárpitszövés hagyományait folytató, 1973-ban elkészült Középkor.

Lazetzky Stella miután otthagyta a kiállításszervezést, a hetvenes évektől a Képcsarnok Vállalatnak rajzolt és tervezett képeslapokat, naptárakat, kifestőkönyveket. Ezek akvarellel és fedőfestékekkel létre­hozott „prototípusai” is megtekint­hetők most az ofszetnyomással készült, régi, havas városkákat, valóságos mesevilágot ábrázoló képeslapok mellett. E mesésen szép világ mögött ott vannak azok az akvarellek is, amelyeket még apja készített a budai Vár hangulatos utcácskáiról vagy a horvátországi nyaralásokról. A tárlóban látható Rezső papa mintarajzkönyve is, és az 1942-ben festett, a falon lévő csendéleten szereplő két edény is. Hiába, ami családban van, az sokáig épen megmarad.