Futtetenne

– Miért ered valaki Piedone nyomába?

– Ahogy hazánkban lassan már a harmadik generáció, úgy én is a Bud Spencer-filmeken nőttem fel, ott volt a hétköznapjainkban, ünnepeinkben – a csatornák a mai napig vetítik –, és az igazság az, hogy rajongóként egyszerűen csak találkozni szerettem volna vele. Viszont a közmédia munkatársaként, televíziós szerkesztőként erre nem hivatkozhattam, ezért vittem magammal egy operatőrt is, amikor 2014 novemberében meglátogattam Rómában. A tévé nem tudott erről, magánkezdeményezés volt, a beszélgetést pedig megörökítettük. Bud Spencer a saját lakásán fogadott bennünket, énekelt, zongorázott, körbevezetett minket a házában, megmutatta a hálószobát, a nappaliját, miközben nagyon kedves, közvetlen ember benyomását keltette. Kávéval várt, a felesége, Maria pedig süteményt sütött a tiszteletünkre. Az egész napját ránk szánta, és őszintén mesélt mindenről.

– Például?

– A gyermekkoráról, úszóbajnoki és vízilabdázó-karrierjéről, dél-amerikai kalandjairól – hiszen több évig dolgozott ott erdőirtásoknál, síneket rakott le –, a színészi pályafutásáról, hogy hazájában nem igazán ismerték el, és arról is, hogy időskorában mivel foglalkozott: kiderült, hogy nagyon sokoldalú személyiség volt, hat nyelven beszélt, három egyetemre járt. Azt is mondhatnám, polihisztor volt, tervezett tudniillik óceánjáró hajót, amelyet meg is építettek, elektromos fogkefét talált fel, saját légitársaságot alapított, pilótáskodott… Nagyon sok mindennel foglalkozott, ebből is fakadt először a film, aztán a könyv ötlete. Emellett rengeteget jótékonykodott: az UNICEF nagykövete volt, a vakokat és gyengénlátókat támogatta, de a közmédia Jónak lenni jó!-kampányát is többször támogatta – halála után pedig családja vitte tovább ezt a hagyományt, idén is adományoztak emléktárgyakat. Mi, magyarok a mai napig nagyon szeretjük Bud Spencert, ezt semmi sem bizonyítja jobban annál, minthogy elsőként Budapesten lett szobra, először a magyarok neveztek el közteret, és készítettek filmet róla. A Piedone nyomában könyv pedig két hét alatt lett bestseller.

– Ő is szeretett minket?

– Igen, még vízipólósként vagy tíz–tizenötször járt a Margitszigeten, Kárpáti Györggyel nagyon jó barátságban voltak. Elmesélte, hogy fiatalon elég sok mindent tudott magyarul, ám ez később megkopott, noha az interjút a végén magyarul köszönte meg.

– Ha jól gondolom, mindennek külön apropóját adta, hogy most október végén ünnepelte volna kilencvenedik születésnapját.

– Pontosan. Bár a film már tavasszal látható volt, a könyv éppen az évfordulóra készült el. A célom kettős volt egyébként, azon túl, hogy a nagyközönségnek szerettem volna bemutatni Carlo Pedersoli ismeretlen arcát, a személyes hálám jele is egyben: nekem nagyon sok boldogságot, örömet okozott a filmjeivel, és valamit szerettem volna visszaadni ebből neki – még akkor is, ha csak emlékező jelleggel. Úgyhogy a könyv és a film is köszönet a sok vidám pillanatért.

– Bár mindkettőben megszólalnak Bud Spencer családtagjai, pályatársai, sőt például volt úszó- és vízilabdázó csapattársai is, mi az, amiben eltérnek egymástól?

– Lényegükben semmiképp sem, hiszen mindkettőben azt a sokoldalú személyiséget igyekeztem bemutatni, aki Carlo Pedersoli valójában volt – pofonosztó óriásnál sokkal több. A kultusz mögött rejlő emberi arcot próbáltam felfedni, úgy, hogy apró színes történetekből, anekdotákból – amelyeket az interneten nem találunk meg – mint mozaikkockákból álljon össze a teljes kép. Ehhez harminc–negyven év után rá kellett nyitni az ajtót, beszélgetni kellett vele és pálya-, illetve csapattársaival, akik nagyon sok, nagyon érdekes, izgalmas adalékkal szolgáltak a forgatási hétköznapokról, a gyerekkoráról, sportolói karrierjéről – ezek olyan információk voltak, amelyek tényleg kuriózumnak számítanak, de eléggé szórakoztatóak is ahhoz, hogy film vagy könyv készüljön belőlük. A fentebb említettek mellett kiderült például, hogy az Egyesült Államokban egyszer letartóztatta az FBI, mert magánrepülőn érkezett, és kábítószercsempésznek hitték – ott ugyanis nem ismerték őt. Aztán persze elengedték. Ugyanakkor az évforduló miatt kilencvenpercesre tervezett filmbe nem fért bele minden érdekes, vicces, kedves adalék, amit megtudtunk az életéről, de ami kimaradt, bekerült a könyvbe. A gyerekkori csínytevéseitől kezdve, amikor világgá ment, odáig, hogy miért hívta magát „Senki bácsinak” vagy a felesége őt „láthatatlan apának”. A legtöbb történet szerénységét, kedvességét, közvetlenségét bizonyítja, miközben az olvasó, néző nagyokat nevet, és remélem, tanul valamit Bud Spencer filozófiájából is, amit a futtetenne szóval lehetne összefoglalni.

– Ez mit jelent?

– Annyit, hogy legyints rá, ne törődj vele! Sok múlik azon, az ember hogyan közelít bizonyos dolgokhoz, pszichésen sok folyamatot meg tud állítani – mi, magyarok pedig hajlamosak vagyunk mindent magunkra venni, ezért nem ártana eltanulni tőle ezt az életszemléletet. Saját elmondása szerint ez a hozzáállás – hogy nem rágódott a problémákon, nem esett pánikba, igyekezett jókedvű maradni mindig – segítette át azon is, amikor rákot diagnosztizálták nála. Színésztársai úgy fogalmaztak, hogy „aranyból volt a szíve”. Bud Spencer mindig a jót képviselte, ahogy a filmjeiben, úgy az életben is mindig az elesettek mellé állt. Mélyen vallásos ember volt. A földi életet átmeneti időszaknak tekintette, úgy vélte, az igazi élet a halál után következik.