Kultúra

Lidércnyomásos görög mitológia

A Világítótorony című film a remek művészi koncepció, a pazar látvány és a briliáns színészi játék ellenére sem fogalmaz meg olyasmit, amit ne állítottak volna már korábban

Robert Eggers 2015-ben debütált A boszorkány című filmjével, s már akkor látszott, hogy nem hétköznapi rendezővel, illetve forgatókönyv-íróval van dolgunk.

Lidércnyomásos görög mitológia
Tom (Willem Dafoe) és Ephraim (Robert Pattinson) kettőse jól működik a vásznon
Fotó: Cinefest-A24

Első nagyfilmjében alapjaiban vetette el a horror műfajához évtizedek óta hozzátapadt kártékony, precízen kiszámított kliséket és sablonokat, amelyek a mai napig nem hagyják, hogy Hollywood ama lelketlen futószalagjáról időnként lepottyanjon egy-egy valóban csontig hatoló, művészi horrorfilm.

A boszorkányban az amerikai közízléstől meglehetősen távoli, európai-keresztény gyökerekhez nyúlt vissza, és idézett meg egy kultikus, meglehetősen rémséges karaktert. Mindezt nem precízen kiszámított formai hatásvadászattal, hanem hátborzongató szimbolikával és egészen mesés rendezéssel. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, A boszorkány fordulópont a modern horrorfilmek történetében. Az már az előzetesből látszott, hogy Eggers a közízlésnek ezúttal sem hódol be A világítótorony című filmjében. Olyannyira, hogy itthon egyetlen forgalmazó sem vállalta be, ezért hazánkban csak premier előtti vetítéseken, többek között most vasárnap lesz lehetőség megtekinteni a Puskin moziban.

A kamaradrámának is beillő történet két főszereplője Tom és Ephraim, akik négyheti szolgálatra jelentkeznek egy eldugott kis sziget világítótornyánál. A két férfi nem jön ki jól egymással: Tom, lévén, ő a rangidős, a legnehezebb munkákat végezteti el a fiatalabb fiúval, míg a világítótorony fényét kizárólag ő kezelheti. Ephraim számolja a napokat, mikor ér véget a megannyi megaláztatás, ám egy vihar miatt a váltás nem érkezik meg, nekik pedig tartalék élelmükkel és egyre széthulló tudatukkal kell kihúzniuk a pokoli szigeten.

Eggers lidércnyomásos története erősen kétpólusú, és ettől igazán hatásos – egyszerre zajlik egy konkrét, földi valóságban, illetve egy alapos művészi megfontoltsággal létrehozott allegorikus jelentéstartományban. A film párhuzamos szerkesztése – amiként lassan feltárul a puszta cselekvés és a mögötte rejlő, görög mitológiai utalás és a benne foglalt művészi állásfoglalás – valami egészen ősi szuggesztióval ragadja meg a nézőket. Ehhez jön hozzá, hogy az egész film fekete–fehérben játszódik, ami tartalmi és formai szempontból is erősen hozzátesz a készítők céljához, hiszen egyrészről nyomatékosítja a sziget nyomasztó légkörét, másrészt pedig jelzi a történet és a szereplők mitikus mivoltát. Mindemellett pedig a színek hiányának dacára is telis-tele van elképesztően pazar, festői képekkel hála a tökéletes kamerabeállításoknak és a remek világításnak. S ha már a közelmúltban a Joker film sikerétől visszhangzott a világ, és sok helyen úgy tálalták, mint az őrület tökéletes, pszichológiai minőségű látlelete, akkor ebben a tekintetben érde-mes összehasonlítani A világítótoronnyal. Míg a Jokerben a rendezők egy vegytiszta folyamatként láttatják a főszereplő őrületét, addig Eggers a téboly sötét misztikumára összpontosít, amely nem néhány külső tényező által kiváltott, jól megérthető folyamat, hanem valami sokkal rémisztőbb jelenség, amit semmiféle racionalizmus nem képes megragadni tökéletesen.

A Tomot alakító Willem Dafoe számtalanszor bizonyította már, hogy nagyon megérdemelné az Oscart, és ebben a filmben újfent megteszi: az egyébként sztereotípiáktól sem mentes tengerészkarakterét pazar öniróniával, valami egészen mélységes emberi drámával képes átadni, és kísérteties módon képes átkokat szórni. Mégsem ő nyújtja a legemlékezetesebb teljesítményt: Robert Pattinson mindent megtesz, hogy lemossa magáról a Twilight-sorozat összes kellemetlen emlékét. Ephraim karaktere egy igazán filozófiai karakter, akiben egyesül a bűn és a jóság tudata között őrlődő emocionális, illetve tudásszomja oltásáért bármire kész, racionális hős kettőse. A nagy kettősség, ami ezúttal is ördögi őrületbe hajszolja Ephraimet.

Eggers célja ez alkalommal nem a horrorisztikus hatás elérése volt, hanem hogy rávilágítson az emberiség történelmét alakítók, hősök és antihősök egyaránt szükségszerűen tragikus sorsára, az Isten és ember viszonyának abszurdumaira, a világosság és sötétség örök különállására. A remek művészi koncepció, a pazar látvány, a fojtogató légkör és a briliáns színészi játék ellenére azonban alig haladja meg a parafrazeált mitológiai történetet, következésképpen nem állít olyasmit, amit ne állítottak volna már korábban. Talán ez az egyetlen oka, hogy nem érdemli meg a tíz pontot.

A világítótorony (The Lighthouse)
kanadai–amerikai horror-dráma, fantasy, 110 perc, 2019
Rendező: Robert Eggers
10/9

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom