Bálványoktól mentesen a szabadságharcról

Petőfi Sándor százhetven éve halt meg, az évfordulóról pedig több eseménnyel emlékezik meg a nevét viselő Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM). Nemrég újra rendezték a „Ki vagyok én? Nem mondhatom meg…” című állandó tárlatot, és október végén megnyílt a Bolyongó üstökös – A Petőfi-kultusz alakváltozatai című kamarakiállítás, amely azt mutatja be, miként formálódott át újra meg újra a költő nemzeti emlékezetben megőrzött alakja.

Ugyanerre a kérdésre kereste a választ az 1848–49-es szabadságharc és Petőfi kapcsán az a konferencia, amelyet szerdán és csütörtökön tartottak a múzeumban.

Az eszmecsere első napján Margócsy István irodalomtörténész a költő élete és halála körüli legendákat ismertette. Előadásában arról is szólt, miért mutatunk különös érdeklődést Petőfi életének tényei és titkai iránt. E. Csorba Csilla művészettörténész, a PIM főmuzeológusa a költő képzőművészetben való feltámadásáról beszélt. Előadásában rámutatott, Petőfi életének utolsó pillanatairól csak töredékes vissza­emlékezések maradtak fenn, így erősen a képzőművészek képzeletére volt bízva halálának későbbi ábrázolása. A nemzeti hősök vizuális panteonjába sorolt alakja az 1860-as évektől mások mellett Lotz Károly, Madarász Viktor, Franz Kollarž és Zichy Mihály munkáin keresztül jutott el a nagyközönséghez.
Morócz Gábor irodalomtörténész a konferencia második napján arról beszélt, hogyan emlékeztek az 1952-es Kossuth-emlékkönyvben a szabadságharcra. Mint kiemelte, a kiadvány megjelenése után még évtizedekig befolyásolta Kossuth politikai pályafutásáról, illetve az 1848–49-es eseményekről szóló történeti narratívát. A szabadságharc 1867 és 1898 közti színházi emlékezetéről tartott előadást Szalisznyó Lilla színháztörténész, aki különböző források, szerzői levelek és a korabeli sajtó segítségével arra világított rá, a kiegyezést követően milyen mértékű hangsúlyeltolódások történtek a témafeldolgozást ille­tően, melyek az öröklődő, téma­specifikus elemek, illetve multimediális alkotásként mekkora sikerük volt.

Zsoldos Emese, a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze az 1976-os Fáklya­láng-előadás díszletének értelmező szerepét ismertette. Mint mondta, Illyés Gyula Fáklyaláng című, 1952-ben bemutatott drámájának alapját a Kossuth-Görgey-kérdés alkotja, amely 1849 óta megosztja a magyar közvéleményt. Az 1976-os debreceni előadás a drámai szöveg megváltoztatása nélkül, az eddigiek­től eltérő perspektívát mutatott, s ebben döntő jelentősége volt az Ország Lili Panaszfal gyertyákkal című festménye alapján készített díszletfal alkalmazásának. Végezetül megjegyezte: a rendezői koncepció az idealizált bálványoktól mentes történelmi emlékezet felé irányult, s emellett a díszlet a gyász, a veszteség emlékezethelyeként láttatta a dráma helyszínét.