Kultúra
„Analóg módon gondolkozom”
Keleti Éva fotográfus: Rájöttem, hogy nem kell bravúrokat meg új témákat keresnem
– December 11-én nyílik az Élet/Kép című retrospektív kiállítása a Műcsarnokban. Az ikonikus régi színészportrék mellett számtalan új kép is helyet kap a falakon. Hogyan épül fel a tárlat?
– Körülbelül háromszáz kép lesz kiállítva négy nagy teremben, ami egy élet. Szarka Klára, a kurátor etapokra bontotta az anyagot. Az első az 1950-es évektől a ’60-as évek riportképeiig tart. Az MTI-nél az elején a sporttól, politikától kezdve mindent csináltam, de ez a korszakom nem ismert, hiszen régen volt. A második terem az 1960-as, ’70-es, ’80-as évek riportképeihez kalauzol át. A harmadik terem ugyancsak érdekes, mert Klári a gyökereimet, a humán- és sportérdeklődésem okát kereste. A negyedik teremben csak azok a képek láthatóak, amelyeket március óta készítettem. Amikor megkaptam a felkérést a Műcsarnoktól, azt mondtam: unalmas lenne, ha a közönség még egyszer megnézné azt, amit már látott.
– Ezért újra képeket készített, pedig már évtizedek óta nem fotózott…
– Megszegtem a korábbi fogadalmamat, és a fotográfia újra szép lett. Rájöttem, nem kell bravúrokat meg új témákat keresnem. Csináld azt, amit csináltál, és nézd meg, hogy huszonvalahány év kihagyás mit jelent – gondoltam. A témákat illetően könnyű dolgom volt, továbbra is azt az életet élem, amelyet ezelőtt, járok például színházba.
– A tárlatra régi, művész modelljei mellé újak is kerültek, köztük Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila. Mi alapján válogatott?
– Józan Lacit a Hegedűs a háztetőn című előadásban, még főiskolásként a szegény szabó szerepében láttam, és kiragyogott a többiek közül. A maiak közül Hasit, vagyis Vecsei H. Miklóst tartottam sokra, de izgalmas személyiségnek tűnt Tenki Réka és Csányi Sándor is. Megkerestem azokat, akiket a mai napig szeretek, s akik jelentettek valamit a pályámon, és azokat is, akik teljesen ismeretlenek számomra.
– A digitális fotótechnika egyik legnagyobb ellenzője volt a szakmán belül, ezért sokakat meglepett, amikor öt éve a telefonjával kezdett fotózni. Miért?
– Analóg fotón nőttem fel, a visszavonulásom óta nem vettem a telefonon kívül semmit a kezembe. Meg kellett tanulnom a digitális technikát, kicsit rehabilitálni kellett a véleményemet. Az igazság az, hogy az analógot is tudni kell, a digitálist is tudni kell. „Analóg aggyal” gondolkozom, de a kezemben már a digitális van. Valaha elképzelhetetlen lett volna, hogy csinálok magáról egy képet fénnyel szemben, sötétben, ma viszont ez nem probléma.
– Zsűritagja a nemrég lezárult Magyarország 365 amatőr fotópályázatnak. Miért vállalta a felkérést?
– Számtalan kiállítást nyitok meg, sokszor vagyok zsűritag. Foglalkoztatott és megtisztelt a megkeresés.
– Mi a véleménye a beérkezett pályaművekről?
– Mintegy tizenötezer pályázó küldött be fotót. Annyira érdekes az anyag, hogy az egész mostani fotográfiát át kell gondolni. Ezek a felvételek nem a riport felé mennek el, hanem a fotográfia eszközével mutatják meg, milyen szép ez az ország.
– Mi a szívének legkedvesebb magyarországi helyszín?
– Sok akad, de különösen fontos számomra a fa. Régen azt mondtam, ha egy művészt rá tudok venni arra, hogy megmásszon egy fát, akkor már minden huncutságra képes vagyok. Így mászott fára Kálmán Györgytől Törőcsik Mariig megannyi művész. Az idei munkám során nagyon bujkált bennem a kisördög, hogy ezt újra kipróbáljam, azonban arra jutottam, fantáziátlanság lenne ismét ugyanígy feldolgozni ezt a témát. Ezért most nem extrém helyszínekben gondolkoztam, hanem mindegyik művészhez azt a hangulatot próbáltam megkeresni, ami az egyéniségére utal, vagy arra, hogy én miként látom az illetőt.
