A maja dzsungelben is a magyarokra gondol

– Van bármi, ami érzése szerint kimaradt az elmúlt hatvan évből?

– Elvetélt tervem, gondolatom bőven van, viszont nem hiányzik semmi. Amiben valakik megakadályoztak, az csak időlegesen bántott, amit ötleteim nyomán mások valósítottak meg, s úgy látom, rosszul, az bosszant. A tarsolyomban lévő terveket szorgalmasan megvalósítom. Persze kellene még egyszer ugyanennyi év.

– Harmincöt éve tanít az ELTE-n. Hogyan tud megújulni?

– Mulatságos lenne, ha azt tanítanám, amit 1984-ben. A tudomány változik, érdeklődésünk módosul, talán még okosabbak is leszünk. De a legfontosabb mégiscsak az, hogy a fiatal tanár még inkább tudományközvetítő, a korosabb, végigmenve sok paradigmán, végiggondolva sok mindent, már maga is alkot tudományos elképzeléseket, hogy ne mondjam: elméleteket. Nekem is van egy pár, és ez elég nagy örömmel tölt el.

– Mi a különbség a nyelvművelés és -stratégia közt? Mindkettővel régóta foglalkozik.

– Nem indultam nyelvművelőnek, csak felvállaltam a ’90-es évek elején, amikor egyesek elkezdték támadni, és láttam, hogy korosztályomból szinte senki nem képviseli. A nyelvművelést szélesebb értelemben ismeretterjesztésnek, sőt tervezésnek és menedzselésnek is tartom – ez az igazi vénám, ugyanis néprajz és népművelés szakot is végeztem. Ebből kiindulva alkottam meg a nyelvstratégiát, érdekes, hogy ezt az úgynevezett „mérvadó” nyelvészek teljes elutasítással fogadták, ma meg idézgetik. A magyar nyelv jelenével, illetve jövőjével kapcsolatos teendők tudományos alapon elemezhetők, jó nagy adag nyelvmenedzselési ismeret és képesség kell ahhoz, hogy ezeket terjesszük, megvalósítsuk. Műsoraimmal, előadásaimmal igyekeztem közvetíteni ezeket a gondolatokat, sokat tanulva Kazinczytól, folytatva Lőrincze Lajos és Grétsy László munkásságát. Az általam létrehozott Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (Manyszi) napi ingyenes tanácsadó munkájával fontos közösségi feladatot lát el, tizennégy éve állandóan elérhető.

– Sokszor ír kultúrantropológiai témában is. Mikor kezdett „kalandozni”?

– Ahogy nyelvművelő sem akartam lenni, világutazó sem. Egészen 2005-ig ódzkodtam, mert nem szerettem repülni, de akkor elfogadtam egy Costa Rica-i antropológus barátom meghívását. A guatemalai maja piramisok megpillantása óta megszállottan kutatom az összeomlott, elveszett civilizációkat. A közép- és dél-amerikai, óceániai, valamint ázsiai expedícióim nagymértékben alakították látásmódomat, megtapasztaltam: az általam megismert világ nagy része nálunk egyszerűbben, szegényebben, de boldogabban él.

– Miért tartja kiemelten fontosnak a fiatalok összefogását például a Bolyai Önképző Műhelyben, amelynek társelnöke?

– Magyar nyelvészként, néprajzosként talán nyilvánvaló: nekem minden a magyarság történelme, élete, nyelve, kultúrája körül forog. Én még a maja dzsungelben is a magyarokra gondolok. Aki ezzel vagy legalább egy részletével egyetért, az sorstársam, én azzal szívesen dolgozom együtt. A magyar nyelvben és kultúrában vagyunk csak és igazán egyek, ez legyen a minimum, az egyetértés alapja. A Bolyai Önképző Műhelyt a magyar tudományos élet legnagyobb alakjai vezették, például Roska Tamás, Vizi E. Szilveszter: megtiszteltetés ilyen körben tevékenykedni.

– Elnöke a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának, amely jövőre lesz ötvenéves. Mivel készülnek erre?

– Amint említettem: a magyar nyelv és kultúra múltja, jelene és jövője számomra a legfontosabb érzelmi és tudományos kérdés. Nem is kaphattam volna szebb ajándékot, minthogy megválasztottak e patinás szervezet vezetőjévé, Lőrincze Lajos és Pomogáts Béla után. Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Váci Mihály, Bárczi Géza szorgalmazására indultak el 1970-ben az anyanyelvi konferenciák, mi például nyári egyetemmel, nyelvésztáborral igyekszünk erősíteni a magyarság- és összetartozástudatot. Jövőre számot vetünk a százéves Trianonnal is.