Hulladékból mondanivaló

M. Novák András apja egy metróépítéseken dolgozó, deklasszált katona volt, ami nem feltétlenül biztosít jó indulást, de M. Novák visszaemlékezése szerint akkoriban a Kisképzőn remek tanárok voltak, szintén amolyan deklasszált elemek, akik nem érvényesülhettek a szűkre és a szocreálra szabott művészeti életben. A Képzőművészeti Főiskolán 1964 és 1968 között pedig már hatott Jackson Pollock erőteljes anyaghasználata, amit aztán nagyon hamar az arte povera irányába fejlesztett tovább M. Novák, aki – míg Pollock kannaszám locsolta el a drága festéket – elkezdett értéktelen anyagokat felhasználni műveihez. Leinkább papírt, annak is a könnyen elázó és alakítható, a kicsomagolások után értéktelenné váló hullámpapír változatait. A vízzel átitatott, festékekkel, de még inkább kátránnyal megdolgozott, valamilyen hordozófelületre feltapasztott, ragasztott, hengerelt papírok felülete mindig izgalmas lesz. Egy olyan hordozó, amelybe belepiszkálva, egy-egy, a kiállítás látogatója által is ismert tárgyat elhelyezve vagy a címadással tereli a figyelmet a mondandóra.

Mert ahogy minden művésznek, neki is fontos az, hogy megértsék, mit is akar mondani. Itt van például az EU-s támogatással felújított, Magyar vizelde című festmény. A kép tetejébe valóban beépített egy vadonatúj szellőzőt, de a lényeg, a kátránnyal derékmagasságban lekent és megcélozandó falfelület ugyanaz maradt. Ugyanaz, mint a létező szocializmusban, a piszoár előtti korszak illemhelyein. Vagy itt van a jókora méretű, Élő adás című képe, amelyen nem nehéz felfedeznünk egy panelházat, amelynek egyforma ablakaiban egyformán villódzik a televízió.

M. Novák András technikájának, anyaghasználatának olyan nagy elődei voltak, mint Kurt Schwitters kollázsai, Joseph Beuysnek a hétköznapit a kánonba emelő alkotásai vagy éppen Robert Rausenberg kombinált, inkább már reliefszerű „festményei”. De az agyak fogyatkozása, az emberi szellem leépülése talán senkinél sem jelenik meg ilyen erőteljesen, mint M. Novák Andrásnál.

Az emberi agy a maga plasztikusságával, tekervényeivel mint látvány sem utolsó M. Novák szerint (sem), de tudhatjuk azt is, hogy ez a gondolkodás szerve, tehát jórészt minden ezen múlik.

Több munkán is megjelennek egy nagy, kifaragott agyvelődúcnak a különféle lenyomatai. Visszatérő motívum még a lenyúzott, megszárított halbőr, amely a hullámpapírok, a pattintós fóliák és a reklámújságok rikító lapjai mellett állandó szereplője a munkáknak. Az általa kifogott halak bőre, amely a sima felületre felragasztva, hengerelve ugyancsak érdekes mintázatokat ad. Vagy ugyancsak izgalmas a kiszáradástól meggyűrten, ahogy a Zsákmány című munkán egy műanyag hálóra aggatva szerepel. A most kiállított képek közül több is foglalkozik az 1956-os forradalommal és a rendszerváltozással. Mert itt is egyre inkább fakulnak az emlékek, vagy fogyatkozik az agy, és a végén már a nagy hedonizmusban azt sem tudjuk, mit jelent a Fakuló emlékek című munkára rögzített szögesdrótdarab.

Hogy volt itt munkatábor és vasfüggöny is a mögöttünk hagyott, véres 20. században.