Kultúra

Modern trubadúr

Szabó Sebestyén László: Kimaradt egy generáció a rendezők között – „A saját korosztályunk problémáiról a saját kérdéseinket tesszük fel”

Édesanyját tartja példaképének Szabó Sebestyén László, a Nemzeti Színház október elején Junior Príma díjjal kitüntetett művésze. A fiatal színészt utazásról, zenéről és a Sztalker Csoportról kérdeztük, de beszélgetésünk során arra is fény derült, hány hangszeren tud játszani.

Modern trubadúr
A színésznek Latinovits Zoltán a példaképe
Fotó: MH/Purger Tamás

– Mit jelent egy pályája elején álló színművésznek, amikor ötvennégy jelölt közül bekerül abba az ötbe, akik Junior Prima díjat kapnak?

– Nehéz erre válaszolni. Nagyon köszönöm azoknak, akik gondoltak rám – nem tudom pontosan, hogy működik egy ilyen szavazás, hány körben döntik el, kik kapják meg. Azt érzem, hogy ezzel visszaadok valamennyit azoknak, akiktől én sokat kaptam, és itt elsősorban a debreceni Kuckó Művésztanyára gondolok, az édesanyám által 1996-ban alapított amatőr társulatra, ahonnan indultam, akikkel bejártam az országot. Olyan embereknek játszottunk, akik talán sosem láttak élőben színdarabot. Úgy érzem, ez a díj általam ennek a társaságnak az elismerése is valamilyen formában.

– Nekik is ajánlotta a díjat, amikor átvette. Ez a felajánlás a pénzjutalomra is vonatkozik?

– Tulajdonképpen igen, de még kialakul, pontosan mi lesz. Még ki se bontottam a borítékot, illetve a mappát, amiben ez benne van, majd meglátjuk.

– A díjátadón levetítettek egy rövid „bemutatkozó” videót, ami online is elérhető már. Ebben említette, hogy sok küzdelem vezetett idáig. Mire gondolt pontosan?

– Elsősorban a belső harcokra, a magammal való küzdelemre – de nem csak ezekre. Amikor felvettek a Színművészetire, és felkerültem Budapestre, nem ismertem a várost, nem tudtam tájékozódni, nem ismertem senkit, nem éreztem magam otthon. Ez sok szorongást, feszültséget okozott, amit le kellett győznöm. Az első fél évem nagyon nehéz volt. Akkor Bagossy László osztályfőnököm mondta nekem, hogy a démonjaimat le kell győznöm, és ebben igaza volt. Úgy érzem, ezeket a harcokat sikerült megvívnom, és szerintem győztem, bár ez nyilván egy folyamat, nincs vége. De a nagy állomásokon, fordulópontokon sikerült átjutnom.

– Most már otthon érzi magát a fővárosban?

– Sokkal inkább. Valószínűleg sosem lesz úgy az otthonom, mintha itt születtem volna, de sok helyet megszerettem – például a Gellért-hegyre felvezető sok lépcsőt és fenn a padokat, ahonnan látja az ember a várost. A budai Várat, a kis, keskeny, dzsungelszerű pesti utcákat, a Normafát: belaktam Budapestet. Új barátaim is lettek.

– Szintén ebben a videóban meséli, hogy nagyon szívesen kipróbálta volna a vándorszínészi létet, a trubadúrságot. Mi vonzza bennük?

– Ezt is a Kuckóból hozom. Ugyanis amikor ’99 környékén lebontották Debrecenben a Kölcsey Központot, megszűnt a társulatunk állandó játszóhelye, és vándorszínházzá változtunk. Onnan kezdve nagyon sokat utaztunk, valahol kipakoltuk a kocsiból a díszletet, jelmezeket, felépítettük, és ott játszottunk. Szeretek utazni – főleg magát az utat szeretem, ahogy egyik helyről eljutok a másikig, különösen, ha csapattal megyünk. Szeretem a hangulatát, a várakozást, hogy majd, ha megérkezünk, mi lesz: innen jön az egész. Egyrészt mindig nagyon izgalmas új, szokatlan helyen, térben játszani, nagyon sokat tanul az ember belőle. Azt, hogyan lehet reagálni a váratlan helyzetekre – például egy-egy vásárban vagy falunapon a legnagyobb forgatag közepén –, az ott és akkor szituációkra, az aktuális közönség rezdüléseire, hangulatára – ettől válik izgalmassá. Ez kőszínházban, nagyszínpadon teljesen más.

– Azért a nemzetis előadásokkal is sokat utazik, a Rocco és fivéreivel a budapesti premier után rögtön indultak Szentpétervárra, a Színházi Olimpiára. Milyen volt kinn a légkör, a fogadtatás?

– Nagyon jó. Éppen azért is szeretek itt lenni a Nemzetiben egyébként, mert nagyon sokat utazunk. A Woyzeckkel voltunk már Tel-Avivban, Kolozsvárott, Gyulán, Pécsett, a Csíksomlyói passiót játszottuk tavaly a Nyeregben, aztán idén Esztergomban… Úgyse tudom felsorolni az összeset. Korábban én jártam már Moszkvában és Szentpéterváron is A krokodilussal, úgyhogy valamennyire ismertem már azt a csodálatos színházat, illetve a gyönyörű várost is. Mindig nagyon nagy nehézség, hogy minden színpadnak teljesen más az atmoszférája, ráadásul rögtön a hazai bemutató után teljesen más térben kellett játszanunk egy nagyon friss előadást, variálni kellett a járásokkal, viszont az olyan külföldi vendégjáték, ahol a nyelvet nem értik, egyfajta felszabadultságot is ad. Az ember ilyenkor észrevesz a maga és a többiek játékában is olyan elemeket, amelyek nem tűntek fel neki korábban, hogy milyen energiák hatnak a szövegen túl. Amikor aztán hazajövünk, ezekből nagyon sokat lehet meríteni – többek közt ezért is jó utazni. Másrészt jó látni a nyelvünket nem értő közönség reakcióját is, hogyan fogadják a darabot, mit értenek belőle – különösen a Roccónál, ahol a nézőknek is nagyon kell figyelniük.

– A tudósítások szerint nagy sikert arattak Szentpétervárott. Színészként is így érzi?

– Ez egy nagyon progresszív, erős képekkel fogalmazó előadás, és ezért megosztó. Van, aki nagyon szereti, más pedig nagyon nem. Kinn is voltak, akik elmentek a szünetben, de akik maradtak, ujjongva szerették. Főleg
a második előadásnál éreztük azt, hogy tényleg sikerült átszakítani valami falat, akkor jött az álló taps. Ilyenkor mindig azt érzi az ember, jó lenne tovább maradni, találkozni a nézőkkel, beszélgetni arról, mit gondoltak.

– A Nemzetiben két hete mutatták be a Tartuffe-öt, amelyben Damist, Orgon fiát alakítja. A rendezővel, David Doiasvilivel már dolgozott együtt 2016-ban a Cyranóban, igaz, csak gyakornokként. Mennyiben volt más vele a közös munka most?

– Sokkal jobban megismertük egymást: amikor a Cyranót csináltuk, éppen a gyakornokság miatt nem ismertem meg még annyira az ő munkamódszerét, csak kvázi látásból, hiszen nagyon pici szerepem volt abban az előadásban – ezért is jó, hogy most megint együtt dolgozhattunk. A Tartuffe más szerkezetű darab, mint a Cyrano, utóbbi csak három emberről, előbbi egy egész családról szól, ahol mindenki Tartuffe a maga nemében, ami egy fontos gondolat a rendezőnél. Doiasvili jó rendező, izgalmasan gondolkozó, mélyre ásó. Olyan fajta ember, akinek varázsa van, tudja magával vinni a színészeket, kíváncsiak lesznek a darabra, tudnak vele menni, és ezáltal mindenki a maximumot nyújtja. Szeretem, hogy mindig erős fizikai jelekkel dolgozik, erős ritmusra, úgyhogy nagyon vártam a bemutatót, szerintem nagyon izgalmas előadás lett.

– Kezdetektől tagja az ifj. Vidnyánszky Attila–Vecsei H. Miklós által elindított Sztalker Csoportnak. Szükséges, hogy egy ország színházi életében legyenek ilyen „alulról jövő” kezdeményezések?

– Ezt a kérdést lehet, inkább a nézőknek kéne feltenni. Azt hiszem, hogy más nem tudná, vagy legalábbis nem így tudná létrehozni azokat az előadásokat, amelyeket mi csinálunk, ennyiféle különböző színházban lévő ember összehozásával. A saját korosztályunk problémáiról a saját kérdéseinket tesszük fel, és azokra keressük a válaszokat. Vannak gondolatok, amelyeket a színész egy kőszínházi társulaton belüli létezésben nem tud elmondani. Ezek a találkozások viszont lehetőséget adnak arra, hogy ezekről a problémákról őszintén beszéljünk.

– Milyen problémákról?

– Például arról, hogy kimaradt egy generáció a rendezők között, hogy bizonyos staféták nincsenek átadva, hogy a mi generációnk kezében, én úgy látom, nincsenek igazi lehetőségek arra, hogy a saját világunkról tudjunk beszélni. A sztalkeresekkel szabadon tudunk együtt dolgozni és gondolkozni. Ezen kívül minden munkánk igazi kihívás, az Athéni Timontól kezdve – ami az első darabunk volt még az egyetemen. Számomra (és azt hiszem a többieknek is) minden munka, amit együtt csináltunk, valahol a pályánk és az életünk egy-egy mérföldköve is.

– Nagyjából egy éve alakult meg a Nemzeti Színészzenekara, a NESZ, amelynek oszlopos tagja. Van különbség abban, hogy a kollégákkal együtt játszanak vagy zenélnek a színpadon?

– Számomra a zene különösen fontos dolog, szeretek foglalkozni vele, írogatok is. Sokszor, amikor egy helyzetre keresem a választ, és elakadok valahol, egy-egy dal segít abban, hogy megoldjam. Együtt zenéléskor pedig egészen más dolgok derülnek ki az adott emberről, mint amikor együtt játszunk. Jobban előjön az ízlése vagy inkább arányérzéke: egy koncerten a zenén keresztül sokkal jobban lehet vizsgálni, hogyan létezik együtt egy csapat, mert a zenekar olyan, mint egy óramű. Mindenkinek megvan a saját szólama, hangszere, az is, hogy mikor, mennyit kell játszania belőle, és ettől nem szabad eltérni. Ez nagyon izgalmas.

– Hányféle hangszeren tud játszani?

– Igazán egyen sem, nem vagyok profi zenész, autodidakta módon tanultam. Gitárral kezdtem, olyan tizenkét éves koromban, szóval nem kezdtem elég korán – emiatt sokszor bosszankodom is így, felnőtt fejjel. Anyukám játszott gitáron, aztán én is kaptam egyet, amin egészen addig nem játszottam, amíg az öcsém el nem törte. Akkor kezdtem el tanulgatni, miután megcsináltatták. A testvéreim zenetagozatra jártak egyébként – én nem, mert rossz gyerek voltam. Később jött a koboz, más pengetős hangszerek, a mandolin, most éppen hegedülni tanulok.

– Fiatal, pályakezdő színészként mit jelent a Nemzeti Színház társulatának tagja lenni?

– Nagy megtiszteltetés és folyamatos feladat, illetve kihívás mindig többet nyújtani, úgy létezni, hogy mindig bízzanak az emberben. Beilleszkedni nagy kihívás volt, nagyon izgultam, nem ismertem az épületet, nem tudtam, merre kell menni. Voltak itt barátaim, akiket ismertem, akik segítettek, de amikor egy egyetemista bekerül bármilyen színházba mindig meg kell tanulnia az adott színházon belüli létezés formáit, a különböző szokásokat. Erről szólnak a gyakorlati évek, illetve arról, hogy az ember vetkőzze le azokat a gátlásokat, frusztrációkat, amelyeket az okoz, hogy például nagy színészekkel találkozik a folyosón.

– Ha már őket említette, van példaképe?

– Latinovits Zoltánt annak tartom, a bátorsága, a progresszív, az akkori színházi világban egyedülálló színjátszása miatt, ahogyan verset mond – megnézi az ember, és egyrészt nyilván utánozhatatlan, másrészt annyira sajátos, nemcsak a lénye, hanem az egészhez való hozzáállása is. De leginkább az édesanyám az – művészileg és emberileg is.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom