Kultúra

Komédiából tragédia

Felemás előadás lett a Nemzeti Színházban Molière Tartuffe-je lenyűgöző látványvilággal, pazar szereposztással, jó zenékkel – kár, hogy mindebből a második felvonásra nem marad semmi

 „Tragikomédia két felvonásban” – áll a függönyre írva cirkalmas betűkkel, amikor helyet foglalunk a Nemzeti Színház nézőterén. Kissé elcsodálkozunk ezen, hiszen a francia drámatörténet egyik, ha nem legismertebb vígjátéka a Tartuffe, amelyet múlt pénteken mutatott be a teátrum, a korábban már egy másik nagy francia klasszikust, Edmond Rostand Cyrano de Bergeracját is forradalmian értelmező David Doiasvili rendezésében.

Komédiából tragédia
Míg Szűcs Nelli végig ugyanolyan magas színvonalon játssza a szobalány–komorna, Dorine szerepét, Horváth Lajos Ottó inkább az első felvonásban remekel
Fotó: MH/Katona László

A grúz alkotó először 2014-ben dolgozott a Nemzeti nagyszínpadán: az azóta is futó Szentivánéji álom, majd a Cyrano után a színház közönsége nagyjából tudja, mit várhat tőle. Különleges, erős látványvilágú és koncepciójú, a nézőteret is kihasználó, mozgalmas és hangulatos, ám minden bizonnyal megosztó előadást. Ám az nagyon nem mindegy, hogy egy előadás modernsége, illetve formanyelve, egyedi megoldásai miatt lesz megosztó – mint például a Cyrano öt Roxane-ja esetében –, vagy azért, mert alkotója úgy gondolja, joga van átírni egy klasszikust. És itt most nem újrafordításról beszélünk, amely sokszor helyénvaló és szükséges, hanem arról, amikor valaki Shakespeare-nek, Ibsennek vagy esetünkben Molière-nek képzeli magát, és az eredeti szerző szándékára tekintet nélkül, merő önzésből – mert ez nagyon ritkán ered átgondolt művészi koncepcióból – teljesen megváltoztatja a darabot. Amikor önkényesen tragédiát farag a komédiából. Illetve csak faragna, hiszen nem drámaíró, tehát a lélekemelő katarzis teljes hiánya nélkül egyszerűen csak levágja a darab végéről a mindent feloldó utolsó felvonást, jeleneteket. Teszi ezt abból kiindulva, hogy állítólag Tartuffe utolsó, ötödik felvonását maga a szerző is csak később, kompromisszumként toldotta a darabhoz. Ez azonban még nem azt jelenti, hogy a szövegét tekintve egyébként ismeretlen, elveszett korábbi verzióban ne lett volna valami pozitív megoldása a történetnek, hiszen Molière vígjátékokat írt, a commedia dell’arte és a francia vásári komédiák hagyományait folytatva.

Molière a Le Tartuffe ou l’Imposteur vagyis az Imposztor alcímet viselő szöveg első előszavában, a királyhoz címzett kérelmében (Premier placet) írja is – amint azt a Nemzeti magazinja is kitűnően idézi: „Mivel a vígjáték feladata az: hogy megjavítsa az embereket, miközben mulattatja őket, úgy vélem, hogy mesterségemmel nem is kezdhettem volna jobbat, minthogy nevetséges ábrázolással támadom a kor visszásságait.” Ha ebből az általa felvázolt „egyenletből” kivesszük a nevetést, akkor az egésznek nincs értelme, elvész belőle a jobbító szándék, és a végére marad valami rémesen groteszk, céltalan, társadalomkritikának mondott, ám ezt a szándékot be nem teljesítő maszlag. Nagyjából ez zajlik le a Nemzeti színpadán is három órában, egy szünettel.

Ami nagy kár, ugyanis egyébként az előadás első felvonása, amely még hű az eredetihez, rendkívül jól sikerült. Doiasvili a saját maga által tervezett díszlet fantasztikus megvilágításával elképesztő látványvilágot hoz létre – csak ámulunk és bámulunk a színek és fények kavalkádján. Aztán a szünet után minden szürkébe–feketébe borul. Míg az első felvonás mozgalmassága, klasszikus zenei betétei, Orgon (Horváth Lajos Ottó) és sógora, Cléante (Berettyán Nándor) etikett szerinti, szertartásos vagy „direkte” köszönései, rapszövegekkel tarkított vitája, Bánki Róza rendkívül ügyes, 17. századra nyomokban utaló, stilizált jelmezei egyrészt kitűnően tükrözik a Molière-korabeli Franciaországot, másrészt remekül átadják a farce-ok és comedia dell’arte játékok hangulatát, addig a második felvonásra már csak a fentebb említett groteszk felfordulás marad.

A darab felemássága a színészek játékában is megjelenik: egyedül talán Szűcs Nelli az, akinek annyira jól áll a cserfes szobalány–komorna, Dorine szerepe, hogy végig ugyanolyan magas színvonalon játssza. Trill Zsolt játékában Tartuffe szenteskedése még az első felvonásban sem igazán jelenik meg, inkább csak erőszakos végig, hiányzik belőle az a fokozatosság, amellyel az eredetiben az álarc mögül feltűnik a karakter valódi énje. A fiatalok Barta Ágnesnek Mariane-ként, Berettyán Sándornak Valérként és Szabó Sebestyén Lászlónak Damisként köszönhetően minden tőlük telhetőt megtesznek, és bár vannak erős jeleneteik – főleg egymással és Dorine-nal –, egészében véve súlytalanok (nem saját hibájukból). Ács Eszter a feleség, Elmira szerepében az elején még csak-csak, de aztán egyáltalán nem találja a helyét, a talpraesett, családját részben „megmentő” asszony szerepében (sem kora, sem fátyolos hangja nem illik Elmirához, és ez természetesen nem a színésznő hibája, hanem Doiasvili tévedése). A mindig fantasztikus Nagy Mariból Pernelle-néként, Orgon anyjaként nem marad meg semmi a nézőben, csak a rikácsolása.

Mindemellett az első felvonás – amint már említettük – ízig-vérig komédia, vérbő, molière-i helyzet- és jellemkomikummal teli, pazar látványvilággal. Öröm nézni. Igazán kár, hogy ebből az eredetiségből a végére nem marad semmi.

Kapcsolódó írásaink

Egy válás margójára

ĀLetisztult, szövegközpontú, megragadó és a szokásosnál kevésbé szörnyű Médeiát rendezett a norvég Eirik Stubø a Nemzeti Színházban – A házaspárt Szűcs Nelli és Trill Zsolt alakítja