Kultúra
Egy angyalarcú pszichopata
Luis Ortega filmje bár drámai mű, kellően humoros is – Lélektani krimi a hetvenes évek Buenos Aireséből

A Netflix azonos című drámája is derenghet a nézőnek, de az argentin Luis Ortega filmje nem hasonlítható az izraeli kettős ügynök történetéhez.
Azért nem, mert ez a különleges műfajú film, amely annak ellenére, hogy alapvetően drámai alkotás, ellépked a humor irányába, és csodálatos vizuális és audiovizuális bravúrokkal él. (Pedro Almodóvar és öccse, Agustín Almodóvar volt a film producere, a spanyol mester neve félig-meddig garancia a sikerre.)
A címszereplő egy tizenhét éves fiú, akit először az 1970-es évek hajnalán Buenos Airesben pillantunk meg. Göndör fürtjei szőkésbarnák, a bőre hibátlan, kisfiúsan hanyag a járása, tartásából ítélve enyhe gerincferdülése lehet. A gerincoszlop elgörbülése nemcsak fizikai, hanem jelképes értelemben is igaz rá: Carlitos, ahogyan édesanyja becézi, először egy villában jelenik meg előttünk. A vadidegen házat azzal a méltóságérzettel járja be, amellyel a hadvezérek a seregszemléken méregetik a csapatokat. Aztán kitölt magának egy pohár égetett szeszt, és táncra kel. Abban, ahogyan az El extraño de pelo largo slágeres dallamaira forgatja a csípőjét, van valami megbabonázó.
A gazember előbb csak házakba tör be, robogókat és autókat lop, majd azokat a kulccsal együtt az argentin főváros más kerületeiben hagyja. Tisztában van az adottságaival, az előbb említett táncjelenetben maga avatja be a nézőt abba, hogy egyenesen a mennyből szállott alá. Sőt, azt találja mondani, az „Isten kémjének” tartja magát. Hogy egészen pontosan, mire utalhat, sokáig nem derül ki. A cselekmény előrehaladtával viszont egyre nagyobb stiklibe keveredik egyik osztálytársa, Ramon és annak bűnözésből élő családja segítségével. Fegyver- és ékszerboltot rabolnak ki együtt, aztán az első gyilkosság után válogatás nélkül végez azokkal, akik az útjába kerülnek. Ortega hiába szerepeltet számtalan izgalmas mellékszereplőt (Luis Gnecco, Chino Darín, Mercedes Morán kifogástalan alakítást nyújtanak), filmje alapvetően egyetlen személy köré szerveződik. A biztos kezű rendező csupán hangulatfestés szándékával rajzolja fel a címszereplő kispolgári életet élő, joviális szüleit, valamint az ugyancsak szerény körülmények között élő másik házaspárt, akik bűncselekmények elkövetésével szerzik meg a kenyérre, dohányra és alkoholra valót. Más nem érdekli, csak hőse, akit a húszéves Lorenzo Ferro jellegzetes esettanulmányként rajzol fel.
A Ferro által rendkívül érzékletesen megszemélyesített fiatal számára a részvét és a bűntudat ismeretlen fogalmak, szépsége alatt gonoszság lapul. Ha úgy akarja, jóképű siheder, aki nem restellné elcsábítani barátja kora ötvenes édesanyját sem, ha úgy tetszik neki, homoerotikus vágytól fűtöttnek tűnik, aki fülbevalókat aggat magára, hogy úgy nézzen ki, mint Marilyn Monroe. A filmben megtörténik minden, ami az életrajzi filmekben és a krimikben, de szerencsére humoros jelenetekből sincs hiány. Egy váratlanul végződő fegyverrablás vagy a porszívóügynöki munka csak egy-egy ezek közül. Az, hogy Julian Apeztegui tiszta, tűéles, világos képei ragyogóan komponáltak, feledteti a film egyetlen hibáját. Azt, hogy Ortega nem teszi igazán egyértelművé, hogy a főhőse nem egy szerethető, jóképű srác, akiért menő rajongani, hanem egy pszichopata, akit a valóságban Carlos Robledo Puchnak hívnak, s aki jelenleg életfogytig tartó börtönbüntetését tölti. Ez volt a baja Todd Phillips Jokerjének és Joe Berlinger Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány című filmjének is.
Az angyal (El Angel)
argentin dráma-vígjáték, 118 perc, 2018
r.: Luis Ortega
10/8