Az oroszok „könyörületes” cárnéja

Ugyanakkor a Nagy Katalin (Catherine the Great) című négyrészes széria a prológusban elmeséli, miként került a trónra II. Katalin, akivel a képernyőn 1764-ben, uralkodása második évében találkozunk először. Ekkor már hatalma teljes birtokában van – a korban szabadelvűnek talált beszéde, amely az első epizód leglátványosabb jelenetét adja, hatásosabb nem is lehetne. A minisztertanács kérve kérleli, hogy ne hirdesse ki a proklamációt a nemeseknek a szentpétervári Téli Palota egyik karzatáról. Az uralkodó nem tűr ellentmondást, semmi szín alatt nem hagyja, hogy beszédén akár csak apró változtatást is végrehajtsanak. A hallgatóság elfogadja, hogy Katalinnak a fejlődés és ésszerűség a jelszava, de amikor kihirdeti a rabszolgaság eltörlését, élénk felháborodás fogadja. Félnivalója így sincsen, hiába van egy kis ellenzéke, csupán egy valaki jelenthet veszélyt a koronájára: az „egyes számú rab”, vagyis VI. Iván excár, aki alig két hónaposan került a trónra, s aki egyévnyi „uralkodás” után immáron huszonhárom éve egy távoli város erődítményének sötét cellájában sínylődik.

A brit televíziós szakmában ismertnek számító Philip Martin rendezésében nincs minden a helyén, mert a Nagy Katalin cselekménye jószerivel csak Katalin vélt, vagy valós magánéleti esemén­yeire koncentrál, azon belül is leginkább az uralkodása idején szárnya kapott szexuális tartalmakra. (Katalinnak akadtak szeretői, de a nagy sze­xuális étvágyáról szóló pletykák többsége politikai támadás volt.) Két dologban azonban nem tudott tévedni: abban, hogy Katalint mindvégig a hatalom abszolút birtokosaként jeleníti meg, s abban, hogy Helen Mirren személyében a legjobb címszereplőt választotta, s aki mellé Jason Clarke személyében nagyszerű férfi főszereplőt talált. A felvilágosult uralkodó, akinek története már évtizedek óta megfilmesítésre várt, akaratos, pimasz, stílusos, de vérbeli királynő. Ellenlábasait – köztük a korábbi gyermekcárt – megöleti, az udvarmestert, Pál cárevicset és tulajdonképpen bárkit, aki útjába kerül, porig alázza. Élete során csupán egyetlen embert tűr meg maga mellett, „drága vezérőrnagyát”, Patyomkint. Be akar ülni a tanácsba? – szegezi kegyencéhez egy alkalommal az obligát kérdést. Elutasító választ kap. Innentől kezdve hisz neki, majd életük végéig tartó románcba kezdenek.

A II. Erzsébet által a lovagi cím női megfelelőjére, dáma rangra emelt Mirren, aki az utóbbi évtizedekben szinte rendre koronás főket vagy királynői tulajdonságokkal bíró asszonyokat játszik, fenséges alakítást nyújt Katalinként a csillogó, élénk színű jelmezekben. A replikák és kifakadások alkalmat adnak neki arra, hogy játszi könnyedséggel elhitesse velünk: Nagy Katalin figuráját rá szabták. S amikor látjuk táncot ropni, lóháton, katonai uniformisban, királynői pompában, nehéz nem arra gondolni, hogy a színésznő Helen Lydia Mironoff néven egy orosz famíliába született, a nagyapja pedig még a cári haderő ezredese volt. Patyomkin faragatlan, groteszk és szókimondó Clarke megformálásában, mellesleg élmény a Katalin iránt táplált érzéseinek négy epizódon keresztül történő alakulását figyelni.

A Nagy Katalin a pazar díszletek és alakítások ellenére nem hibátlan. A négy epizódból álló történet a végére szentimentálissá és kiszámíthatóvá válik, mégis öröm végignézni annak a cárnőnek a történetét, aki rendíthetetlen arckifejezéssel állította: csak akkor könyörületes, amikor az lehet.

Nagy Katalin (Catherine the Great)
HBO, péntek, 20 óra
angol-amerikai minisorozat, 2019.
10/7