Kultúra

A nyúlon túl: Dürer az Albertinában

Noha egy-egy főmű hiányzik, majdnem az életmű teljes keresztmetszete feltárul a bécsi kiállításon – Egy klasszikus tárlat a kezdetektől Szent Jeromosig

A firenzei Uffiziből és a madridi Pradóból is érkeztek remekművek arra a tárlatra, amelyet Albrecht Dürer (1471–1528) életművéből rendezett a bécsi Albertina, elsősorban a saját anyagára építve. A kiállításon látható az intézmény emblémájává vált nyúl portréja is.

A nyúlon túl: Dürer  az Albertinában
A Szent Jeromost ábrázoló Dürer-munka papírváltozatát a bécsi Albertina őrzi
Fotó: AFP/Leemage

Míg tavaly a milánói Palazzo Reale rendezett kiállítást Albrecht Dürer és olasz kortársainak viszonyáról Bernard Aikema kurátor összeállításában, most a bécsi Albertinában nyílt 2020. január 6-ig látogatható tárlat Dürer életművéből Christof Metzger kurátor rendezésében. A tavalyi olasz tárlat az itáliai festők Dürerre tett hatását helyezte fókuszba, a száznegyven Dürer-művet őrző Albertina tárlata azonban klasszikus életmű-kiállítás, amely a művész életútján vezet végig, bemutatja gyökereit, tanulóéveit, itáliai útjait, illetve ahol lehetséges, láthatóvá teszi a festményekhez készült vázlatok segítségével egy-egy mű születését.

Az első teremben az 1471. május 21-én aranyműves családban, Nürnbergben napvilágot látott későbbi festő édesapjáról kapunk információkat, és láthatjuk egy portréját, majd fia arcképe és egy kevéssé ismert önaktja következik. A weimari gyűjteményben őrzött munka, amelyet tükörből készített, korántsem volt szokásosnak mondható a korban. Az önarckép és az akt műfaj ötvözéséből született különös képet a kurátor Egon Schiele és Richard Gerstl hasonló munkáival rokonítja a magyarázószövegben, nem alaptalanul. Az előbb Michael Wolgemut műhelyében tanuló, majd Bázelben, Colmarban és Strasbourgban tanulmányutat tevő, 1494-ben hazatérő festő, aki időközben meg is nősült, nemsokára Olaszországba utazott a pestis elől menekülve, ahol Mantegna volt rá jelentős hatással. Az első olasz útja sajnos kevéssé dokumentált – de látszik az olasz mesterek hatása az ezután készített műveken.

Mielőtt azonban továbbhaladnánk, érdemes megnézni a kisebb munkák közül a korai Szent Jeromost – a zárószekcióban itt van Jeromos festményváltozata is – és azt a kis, pergamenre festett oroszlánt, amely annak ellenére, hogy az állat szinte emberi arcot visel, és lehetetlen pózban látható (első két lába pihenőpózt sejtet, de közben a hátsó két lábán támadásra készen áll, mintegy kétfelé szakadva), maga az „oroszlánság” esszenciája.

Mint azt a kurátor is kiemeli, Dürerre nemcsak az olasz mesterek voltak nagy hatással, de szellemi értelemben a Willibald Pirckheimer nürnbergi humanistával kötött barátsága is, amely azonban már visszatérése után köttetett a két férfi közt. Ahogy említettük, az első olasz útról nem sokat tudunk – még abban sincsen konszenzus, hogy egyáltalán melyik város volt az úti célja. Néhány, a kiállításon is látható tanulmányból és öltözékábrázolásból úgy sejthető, hogy Velencébe utazott, de itt van az a látkép is, amelyet Trentóban készített, egy Washingtonból érkezett rajzon pedig egy keleti öltözetű, trónoló figurát örökített meg.

Külön szekciót szentelt a kurátor Dürer aktjainak. Mind a híres férfifürdő, mind a női fürdő helyet kapott itt. A férfifürdő aktjaiban a művész egyes találgatások szerint a nürnbergi humanistákat rajzolta meg, elrejtve köztük az önarcképét is. Nemcsak az emberi test, de a természet is foglalkoztatta: érdemes megnézni írisztanulmányát, majd a későbbi szekciókban az állatábrázolásokat, amelyek közt ott van az Albertina „totemállata”, a híres nyúl, valamint a tárlat katalógusán és plakátjain is megjelenő, elképesztően pontosan ábrázolt madárszárny.

Nemsokára, 1498-ban az Apokalipszis című fametszetsorozattal Dürer, ahogy ma mondanánk, „befutott” művész lett, hamarosan azonban ismét menekülnie kellett a járvány elől, és ismét Itáliába ment. Rómában, Bolognában és Firenzében is megfordult, és ismét meglátogatta Velencét. Megismerte Leonardo és Raffaello művészetét is – életének ezt a szakaszát, illetve az olasz és a düreri festésmód egymásra hatását, ahogy említettük, a tavalyi milánói tárlat járta körül. Hazafelé tartó útján számtalan akvarellt készített.

A tárlat egyik főműve az 1506-ban festett Krisztus a doktorok között – a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeumban őrzött vásznat a milánóiak is kölcsönkérték –, a képen pedig egyértelműen látszik az olasz hatás. Mégis teljesen egyedi és meghökkentő megoldás, hogy a karikatúraszerűen ábrázolt doktorok között álló gyerek Jézus kezeit és az azokat lefogni igyekvő egyik vén kezeit helyezte a kép fókuszába a mester. Velencében fedezte fel a kék papírban rejlő lehetőségeket – egy sor portré mellett az említett Krisztus a doktorok közt Jézus alakjához készült, szintén kék papírra alkotott kéztanulmány is látható, amely egy nürnbergi gyűjteményből érkezett. Ami azt illeti, épp a hasonló, az összevetésre alkalmat kínáló, a mű születését láthatóvá tévő pillanatok teszik a kiállítást az ősz fontos tárlatává.

Itt van az egy évvel korábban, 1504-ben keletkezett Mágusok imádása is, amely az Uffiziből érkezett Bécsbe. Láthatók a Heller-oltárhoz készült tanulmányok, amelyek a később egy tűzben megsemmisült (igaz, másolatban megmaradt) művet készítették elő. Az apostolfejek már a következő szekcióba, a portrékhoz vezetnek át, hiszen Dürer korának egyik legfontosabb arcképfestője volt. Sikerült a rendezőknek megszerezniük a madridi Prado híres Férfiarcképét, és itt van Jakob Muffelnek, a festő barátjának portréja is, csakúgy, mint a Lisszabonban őrzött Szent Jeromos. Az biztos, hogy ilyen sűrűségben egymás mellett ritkán tanulmányozhatók a művész legjobban sikerült, a világ távoli részeire sodródott arcképei. Ráadásul mivel a Szent Jeromos papírváltozatát az Albertina őrzi, arra is lehetőség nyílik, hogy a látogató összehasonlítsa a két munkát. Míg az 1521-es, Egy 93 éves férfi arcképe címet viselő, papírra készült munkán az idős férfi elgondolkodva lefelé tekint, az ugyanabban az évben keletkezett festményváltozaton Jeromos, a fordítók védőszentje egy, az elmúlásra emlékeztető koponyán nyugtatja balját, a (vélhetően) az Utolsó ítéletnél kinyitott könyve felett pedig a nézőre pillant. A háttérben feltűnik Krisztus a kereszten, vagyis Dürer a klasszikus Jeromos-ábrázolások elemeiből építette fel képet. (Sajnos nincs itt viszont az 1500-ban keletkezett, Münchenben őrzött híres Önarckép prémes köntösben.)

A portrék terme a kiállítás utolsó szekciója. Nem véletlenül, hiszen az 1528-ban elhunyt Dürer művészete ebben a műfajban ért a csúcspontra – a kurátor pedig kihasználja az alkalmat, hogy alaposan elgondolkodtassa a látogatót azon, vajon mitől hat máig érvényesnek és szinte modernnek a düreri arcképfestészet.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom