Szerves gondolkodás és organikus építészet

– A Kós Károly Egyesülés 1988 végén Kaposvárott jött létre. Hogyan történt Kós Károly „újrafelfedezése”?

– Kampis Miklós 1988 decemberében meghívta Makovecz Imrét és több fiatal építész kollégáját Kaposvárra egy beszélgetésre. Ott született elhatározás a Kós Károly Egyesülés megalapításáról: Kós Károly munkásságát, építészeti és közösségi helytállását alaposan ismerte a társaság, ezért szinte magától értetődő volt a névválasztás. Az egyesülés szervezett, hivatalos formában kívánta a korábban szabad elhatározásból létrejött közös tevékenységeket összefogni, így szóba került egy szabadiskola indítása, konferenciák rendezése és a vándoriskola megalapítása. Végül megállapodtak a negyedévente megjelenő folyóirat, az Országépítő elindításában is. A beszélgetések folyamán alapvetően a társadalmi és gazdasági folyamatokat megújító gondolkodás került előtérbe, de természetesen a magyarországi szerves építészet képviselete is fontos szempont volt.

– Mekkora szerepe volt az erdélyi ácsoknak, az ott megőrzött tudásnak Makovecz Imre organikus építészetében?

– A szerves gondolkodás az organikus építészet alapja, ezért Makovecz Imre szavaival az építés drámája elemi erővel jelenik meg az épületek megvalósításában. Ez a megismerőerő számtalan kiváló ember, megrendelő, kivitelező, ács érdeklődését felkeltette, és olyan ikonikus épületeket eredményezett, mint a sevillai világkiállítás magyar pavilonja 1992-ben. A népművészet, azon belül is az élő ismeretek mindig forrást jelentenek az alkotó ember számára.

– A három évtized alatt hány vándort bocsátottak útra?

– A vándoriskola intézménye úgy működik, mint ahogy régen a céhekben a vándorlegények tanultak. A pályázaton felvételt nyert fiatal építész három év alatt hat irodában tanul a választott mestereknél, mellettük dolgozik. Ezzel együtt részt vesz pályázatokon, képzéseken, és önképzési feladat is jut neki bőven. Tapasztalatot szerez, megtanul bejönni, köszönni, és építészetet, szakmát is tanul. Elkezd kialakulni egy tengely a fent és lent között, és belső tartás, érdeklődés kezdi bontogatni a szárnyait. A vándorévek végére egy megépült terve kerül a mesterek elé, amit be kell mutatni, és meg kell védeni. Ezután kapja meg a vándorlevelét. Az eltelt harminc év alatt majdnem száz fiatal építész járta be ezt az utat.

– Mennyi új vagy rendbehozott épület fűződik az egyesüléshez?

– Az egyesülést hét társaság alapította 1989-ben, de az eltelt idő alatt a tagok száma jelentősen nőtt. Jelenleg csaknem negyven tagunk van: irodák és önálló építészek, kivitelezők, beruházók, tájépítészek, volt vándorépítészek, akik ma már mesterek. A társaság működése az építészet területén a legjelentősebb. Mára ezres nagyságrendű az egyesülésben született tervek alapján megépült házak száma.

– Az egyesülés három évtizedéből mely épületeket tartja a legfontosabbnak?

– Természetesen Makovecz Imre munkássága a legjelentősebb, de azt hiszem, ismert az emberek előtt a szatmári Csenger fejlesztése, a Balaton-felvidék népi építészetének megőrzése és a tokaj-hegyaljai világörökségi területen lévő jelenlétünk, az ott elvégzett számos rekonstrukció vagy akár Veresegyháza építészeti fejlesztése. Ezek mind az egyesüléshez kötődő történetek. Azonban az építészeti működés mellett kiemelkedően fontos az emberek közötti együttműködés is. Ez ad lehetőséget a szerves gondolkodás megismerési és akarati impulzusainak megélésére. Ilyen jelentős közös tett volt a 2001-es beregi árvíz és a 2010-es borsodi árvíz utáni újjáépítés, valamint az egyesülésnek a vörösiszap-katasztrófa utáni munkája Kolontár és Devecser településeken. Ezek sikerét nemcsak az épületekben, hanem a katasztrófát elszenvedőkkel való közös munkában is látom.

– Hogyan viszonyulnak törekvéseikhez a helyi közösségek?

– Az egyesülés céljai között szerepelt a társadalmi, gazdasági átalakulásban való részvétel. A nyolcvanas évek faluházépítő gondolatait folytattuk a vidékfejlesztési munkák során, például Csengerben. A tokaji főépítészi konferencián 1999-ben összeszámoltam, hogy az egyesülés építészei csaknem hetven településen láttak el tanácsadói, főépítészi szolgálatot. Ezek a célok ma sem változtak. A társadalmi szerepvállalásunknak ma is alapvető formája, hogy oda kell menni az emberekhez és velük együtt alakítani a környezetet, az építészeti és táji kultúrát. Ehhez keressük mindig a társakat, a nyitott polgármestereket, önkormányzatokat és közösségeket.

– Mi a helyzet a mindenkori magyar állammal?

– Az állammal való együttműködés az előbbinél sokkal nehezebb és lassúbb folyamat. A szellemi és szakmai meglátásoknak pedig a politikai csatatéren nincs közvetlen hatásuk. Mégis az elmúlt harminc év bizonyítja, hogy törekvéseink kikerülhetetlenek, előbb-utóbb célba találnak.

– Milyen a nemzetközi fogadtatásuk?

– Az egyesülés híre Makovecz Imre segítségével eljutott sok országba, kiállítások, előadások, megbeszélések sokasága valósult meg így. Ezek során felmerült egy nemzetközi vándoriskola gondolata is, így aztán húsz-huszonöt külföldi építész fordult meg a Makonában, Makovecz Imre tervezőirodájában. Nyugat-Európában ugyanakkor más a szemlélet, az ottani építészirodák más formában keresnek építészeket, így a visszafelé áramlás már nem megy olyan könnyen. De
a mester, Makovecz Imre révén a magyar organikus építészetet jegyzik külföldön.

– Hogyan képzelik el a jövőt?

– A jelentősen változó társadalmi–gazdasági környezet a társaságot is megújulásra készteti, például a fiatalokat ma már más módon kell megszólítani. A főépítészi munka ma már rendeletekben szabályozott körülmények között zajlik, ezt is figyelembe kell venni. A harminc éve töretlenül megjelenő Országépítő folyóirat fenntartása is komoly erőfeszítéseket kíván mind anyagi, mind tartalmi szempontból, mert bár használjuk a pályázati lehetőségeket, mégis jó részben saját pénzünket és időnket költve, „úri jókedvünkből” munkálkodunk. A kihívások nem hagyják, hogy hátradőljünk, van elegendő feladatunk a következő harminc évre is.