Két kisemmizett ember

A páros között nagyjából húsz év a korkülönbség. A lány élénk, csapongó, makacs, tiszteletlen, a férfi nagyjából mindenben az ellentéte, mert fásult, kimért, bölcs és hagyománytisztelő. Nem valami láthatatlanul meglapuló ok, még csak nem is erotikus motiváció miatt, hanem a holo­kauszt közös traumája miatt tart ki az orvos a lánynál, akit fokozatosan, amolyan nevelt gyermekként a szárnya alá vesz.

Ennyiből is kitűnik, hogy F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus Férfiidők lányregénye címmel írt eddigi egyetlen regénye, amelyet Tóth a vászonra álmodott, összességében izgalmas alapanyagként szolgált. Az Akik maradtak képsoraiban nem olyan gazdag és változatos a cselekmény, mint a regényben, de ennek ellenére működőképes filmről beszélünk. A narratív erőt a hétköznapiság adja, a kiindulási pontnak választott férfi–kislány kapcsolat pedig önmagában is erős. (Az, hogy a rendező nem vitte el a főszálat Lolita-történet irányába, dicséretes.) Itt testiségnek nem is lehet szerepe, hiszen a Magyar Média Mecenatúra támogatásával, tévéfilmes költségvetésből készült, de mozikba szánt alkotásban a traumaoldás filmen már jól látott gyökerei elevenednek meg. A két karakter különböző stratégiákkal próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant: a gyermek fél az egyedülléttől, levelet ír a szüleinek, mert nem hajlandó elfogadni, hogy megölték őket, a férfi pedig szótlan és halk, valamint képtelen arra, hogy kinyissa a családi fotóalbumot.

Ez a jó szándékú, érzelmeket kiváltani képes, de hatásvadász jeleneteket kerülő film a szerethető története ellenére sem több átlagos iparos munkánál. A két, alapvetően eltérő figura összeboronálása régi, hálás alapanyag a világ összes filmkultúrájában, ennélfogva ahhoz, hogy igazán érdekes legyen, elkelne valami sajátos jelleg. Tóth filmje ugyanakkor nem hanyagolja el a karakterrajzot: Hajduk Károly átlényegülve játssza el az esendő Aladárt, akinek a szomorúsága minden mozdulatában, félszeg tekintetében benne van, Szőke Abigél viszont csak néhány jelenetében mutatja meg, hogy rászolgált a női főszerepre. Mégis, az általuk játszott karakterek lehetnének kevésbé didaktikusak, részletesebben felfestettek. Tóth nagy érdeme az, hogy a mindennapokra figyelt, viszont ez a hétköznapiságot bemutató, technikailag nem újszerűen, filmnyelvileg nem példa nélkül elkészített munkája könnyen unalmassá válhat. Egy bizonyos idő után nem érdekli a nézőt, hogy mi történik a főszereplőkkel, hiszen pontosan tudja, hogy ha a cselekmény esetleg tragédiával is zárul, az nem lesz megrendítő.

Ha egy valamire emlékezni fogunk ebből az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején játszódó filmből, az kétségkívül a korfestés. Az utcaképek, a lakásbelsők, az egyszínű öltözetek, a félelemben élő civilek – ezek a fontos, apró mozzanatok legalább ugyanolyan nélkülözhetetlenek, mint a Klára lelki terhét érzékeltető hatalmas karikák, a kislányos copf, a remegő lábak, a kisemmizettek tekintete. Egy megrendítő jelenet, amelyben Aladár egyedüli barátja, egy idősebb orvos – Lukáts Andor zsigerien őszinte játékában – bevallja neki, hogy beszervezték kémnek, s ezután róla is jelenteni fog, remekül erősíti ezt a korfestő szándékot.

Akik maradtak
magyar filmdráma, 83 perc, 2019.
r.: Tóth Barnabás
10/7