Kultúra

Örömzenére összefonódó sorsok

Életteli, bájos és nagyon emberi előadás a Madách Színház új bemutatója, a Once/Egyszer

Stílusosan, a Magyar Dráma Napjának előestéjén, illetve a Színházak Éjszakáján tartotta az évad első premierjét a Madách Színház: a John Carney 2008-ban Oscar-díjat nyert, azonos című filmje nyomán készült Once/Egyszer előadásaira már a bemutató előtt elfogytak a jegyek.

Örömzenére összefonódó sorsok
Gubik Petra és Dolhai Attila csodás párost alkotnak, a hátukon viszik az előadást
Fotó: Jardek Szabina/Madách Színház

Ez persze nagyrészt annak is köszönhető, hogy a Madách egy jó ideje a magyar színházi rendszertől eltérő, az angolszász hagyományt követő műsorpolitikát folytat: nem repertoár, hanem úgynevezett en-suite rendszerben játszik, azaz egy színpadon egyszerre egy darabot – azt viszont heteken keresztül. Ezért a Once-t még most vasárnapig lehet megnézni, aztán legközelebb jövő feb­ruárban, ami nagy kár, ugyanis egy rendkívül jó hangulatú, kedves és érzékeny előadással van dolgunk.

A Once tulajdonképpen már az első pillanatban elvarázsolja a nézőt: mintha egy ír folkrockot játszó zenekar rögtönzött koncertjébe csöppenne bele, amely során még a legismertebb népdal, a Molly Malone is elhangzik. Az ember pedig rögtön Dublinba, a történet helyszínére képzeli magát. Örömzene ez a javából – ahogy később a darab nagy része is, még a fájdalmas balladák is. Nehéz megállni, hogy ne pattanjunk fel táncolni, vagy kezdjünk el tapsolni: ez a boldog alaphangulat pedig az egész előadáson végighúzódik. Ezért nagy dicséret illeti Szirtes Tamás rendezőt, még ha később hagy is kívánnivalót maga után munkája.

Mivel az előadás középpontjában a zene áll, nincs olyan szereplő a színpadon, aki ne játszana valamilyen hangszeren, legyen az hegedű, bendzsó vagy éppen tangóharmonika, ami nem kis teljesítmény, hiszen egy színész, pláne táncos nem feltétlenül ért ehhez, itt pedig sokszor egyszerre csinálja a kettőt.

Különösen érvényes mindez a két főszereplőre, akik – ahogy a filmben is – végig zenélik a teljes darabot. A Lány (Gubik Petra/Tompos Kátya/Simon Boglárka) zongorázik, a Fiú (Dolhai Attila/Zöldi Csaba) gitározik, hiszen a porszívószerelés mellett utcazenélésből él, saját szerzeményeit játssza. Így találkoznak össze: a Lány észreveszi, amint a Fiú szerelmi bánatában elhajítja a gitárját.

Az egyébként cseh Lány egy Billy nevű hangszerboltos zongoráját használhatja, és egy apró csellel ráveszi a Fiút, hogy ugyan játsszanak már együtt egy kicsit. Egy hét leforgása alatt az első bátortalan próbálkozástól eljutnak a teljes lemezfelvételig, megismerik a másik környezetét, barátait, egymás vágyait, álmait és fájdalmait is. A Fiúnak ismét lesznek céljai, az életének lesz értelme, a Lány pedig képes lesz újra megbízni valakiben. És annak ellenére, hogy történetük keserédes, az egész darabon átsugárzik az a gondolat, hogy az élet minden búja-baja ellenére szép, hogy élni, zenélni jó, hogy lehet remélni.

Mindez nem működne, ha a két főszereplő közt nem lenne összhang: ám az Operettszínházból átlátogató Dolhai Attila és Gubik Petra kettőse remek választásnak bizonyult. Dolhai egyszerűen lubickol az énekes-dalszerző nagyon is hétköznapi figurájában, és továbbra is lenyűgözően énekel, akárcsak Gubik Petra. Utóbbinak kevés szerep állt még annyira jól, mint a Lány karaktere: egészen apró rezdülésekkel tud nemcsak bájos, hanem határozott vagy megindító is lenni. Miközben az egész darabot végigbolondozza, különösen ügyelve az akcentusra, amelyet egy pillanatra sem veszít el.

Említésre méltóak a főbb mellékszereplők is, például a Billyt alakító Barát Attila, vagy a Fiú apját játszó Fillár István, illetve a banktisztviselőből lett basszusgitárost megformáló Sándor Dávid, akik mind üdítő színfoltjai az előadásnak. A darab egészén az érződik, hogy igazi csapatmunka volt.

Maga a zene, amit először a filmhez, aztán a 2011-ben belőle készült Broadway-darabhoz írt Glen Hasard és Markéta Irglová, jellegzetesen ír népzenei motívumokkal teli, ugyanakkor rockos, és felbukkannak benne szlávos dallamok is: nem tipikus musical-muzsika, ám legalább annyira fülbemászó. Hallva az eredeti Broadway-verzió előadóit, bátran állíthatjuk, hogy a Madách csapata simán lepipálja őket - viszont a dalszövegek magyar fordításával nem voltunk megelégedve.
Sajnos kissé „tapadósra” sikerültek, és prozó­diájukban sem érik utol Enda Walsh eredeti angol verseit.

Ami Szirtes Tamás rendezését illeti, fentebb már említettük, hogy tele van jó megoldásokkal, illetve Khell Zsolt remek díszleteit is kiválóan használja. Az egyetlen panaszunk, hogy a darab kissé „töredezett”, túl sok minden marad homályban, főleg a második felvonás olyan néha, mintha egymás mellé rakott jeleneteket, egy videoklipet néznénk. Fontos átvezető részek hiányoznak, nem mindig tudjuk, mennyi idő telt el, hogy kerültek el szereplőink a stúdióból a tengerhez, vagy éppen egyikük lakásába... Röviden: nem ártott volna a darabnak egy dramaturg, aki kicsit szerkezetileg rendbe teszi. Csak azért, hogy még jobb legyen. Mert azt, hogy boldogan távozzunk a színházból, így is eléri.

Glen Hasard-Markéta Irglová: Once/Egyszer
(Madách Színház)
Rendezte: Szirtes Tamás

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom