Lemerülés a pokol hetedik bugyrába

A valamikori szovjet titkosszolgálat, az NKVD, majd az ÁVH által is használt Conti utcai börtönépület bejárásánál Kovács Gergely, a Mindszenty Alapítvány munkatársa, a szenttéavatási per posztulátora kalauzolta az érdeklődőket az Ars Sacra Fesztivál zárónapján. Ahogy mondta, az alapítvány munkatársai is csak tavaly tudtak először belépni a szigorúan őrzött rendőrségi épületbe, amely előtt a kis téren ott áll már Mindszenty hercegprímás szobra. Az 1951-től itt élő Tolnai Lajos íróról elnevezett utca korábbi névadója Conti Lipót Antal kőfaragó volt, aki a 18. század végén telkeket vásárolt itt. Aztán megérkeztek a közeli józsefvárosi pályaudvarra a galíciai zsidó bevándorlók, akik közül sokan itt megtelepedve fuvarosok lettek, végül a cigányság találta meg a területet, ahol aztán neves bordélyházakkal vigalmi negyed is létrejött az idők során. A 19. század végén már állt a mai épület, amely hadbíróságnak és katonai börtönnek épült. A Nagy Háború során itt tárgyalták a katonaszökevények ügyeit, majd a két világháború között kémkedési és hazaárulási perek helyszíne volt, és a nyilasok kémelhárítása is itt működött.

Mivel a négyszögletes, zárt udvarú intézménynek csak az egyik oldala károsodott Budapest bombázásakor, itt rendezkedett be az NKVD, itt tartották az orosz katonai bírósági tárgyalásokat, ide hozták a háborús bűnösként később kivégzett embereket is. Az oroszoktól 1949-ben az ÁVH vette át az épületet, de talán még kegyetlenebbé lett ez a hely, ahol 1946-ban egy negyedórás tárgyaláson halálra ítélték Kiss Szaléz ferences szerzetest, itt verték agyon 1952-ben Kriszten Rafael ferences atyát, és itt kínozták napi rendszerességgel Endrédy Vendel zirci cisztercita apátot. Innen indították a Gulagra Oloffson Placid atyát, és végül, de nem utolsósorban itt raboskodott a világtól teljesen elzárva, magánzárkákban az utolsó hercegprímás is. Mindszenty súlyosan megbetegedett, 82-ről 44 kilóra fogyott, és végül jobbnak látták áthelyezni. Voltak aztán e helynek olyan neves rabjai is, mint Kéthly Anna, Tildy Zoltán vagy Marosán György és Kádár János. Itt raboskodott és itt is akasztották fel a Kádár által elárult Rajk Lászlót is.

Neki és társainak külön bitófát ácsoltak, amire Mindszenty is felfigyelt, aki sokáig nem tudta, hol is tartják fogva. Csak a beszűrődő harangszót, néha egy kis cigányzenét vagy a gyerekek utcai hangoskodását hallhatta. Az ébresztő ötkor volt a fűtés és minden komfort nélküli cellákban, ahol később már radiátor és mosdó szolgálta a kényelmet, és a betonpadlóra linóleum került. Most ezt az állapotot láthatjuk, de a dupla rácsos és még dróthálóval is biztosított bukóablak a régi lehet, mint ahogyan a vasalt cellaajtók is. A túrák résztvevői kimehettek a valamikori 40 méter hosszú, szűk sétaudvar maradék, ráccsal fedett részére is. Itt általában délután négy és öt között tehetett 12 kört két, jobbára kegyetlen őr kíséretében a főpap.

Az első hónapban nyolcszor is költöztették a háromszintes, szintenként 22 cellát tartalmazó épületszárnyban. Ekkor eshetett meg Pio atya „látogatása”, bilokációja is, aki lelki vigasszal és a szentmiséhez szükséges borral és kenyérrel érkezett a rabhoz. Erre a csodára közvetve mindkét fél utalt a későbbiekben. (Az ilyen ügyekben nem éppen közlékeny Pio atyától egy barátja elmenőben csak úgy megkérdezte, hogy aztán megismerte-e Mindszenty a cellában, hiszen sosem találkoztak. Páter Pio pedig rávágta, hogy hát hogyne ismert volna meg, egy jót beszélgettünk is.) A Rajkék kivégzése utáni ünnepi falatozásra elővezették a lefogyott, rabruhás hercegprímást is, akinek megjelenését nagy nevetés fogadta. A személyzeti szárnyban rendezett lakomán Kádár és az ÁVH-s vezér, Péter Gábor is részt vett, és Mindszenty állapotán gúnyolódtak. Elhangzott az a kijelentés, hogy a római pápa is hamarosan hozzá hasonló állapotba kerül.

Végül kilenc hónap után, 1950. június 16-án újra misézhetett, és később évente kétszer, a váci börtönbe átautóztatva találkozhatott az édesanyjával is. Mindszenty 1949. szeptember 27-e és 1954. május 13-a között raboskodott az ország legkeményebb börtönének számító Conti utcában, 1955. július 14-től kerül házi őrizetbe. „Börtönélményeiről”, az elviselt szenvedésekről az Emlékiratok című könyvének Az én fegyházam című fejezetében ír.