Egy utazóbőrönd matricái

A Kolozsváron, majd Nagyváradon gyerekeskedő Finta József családjával kilencévesen a háború elől menekült Budapestre. Grafikusnak, és költőnek készült. Már öt-hat éves korában a patájával indítva a táguló orrlyukáig rajzolta a lovat, hétévesen pedig testvérétől megkapta Arany János balladáit, ami a költészet iránti, a mai napig tartó elköteleződést hozta meg számára. Nem véletlen hát, hogy a Képzőművészeti Főiskolán látta a jövőjét, de aztán mégis épp az erős rajzképzés miatt a Műegyetemen kötött ki, ahol aztán csak az ’56-os forradalom akadályozta meg abban, hogy oktató legyen. Így diplomázott le 1958-ban, és indult el az a páratlan pályafutás, ami az 1965-ös Ybl-díj után gyakorlatilag minden létező elismerést meghozott. Saját bevallása szerint a rajz által vezetett gondolkodás volt számára mindig a meghatározó.

És a rajz megmaradt a hatvanas évektől induló rendszeres utazásokon is, mert az építész szerint ezáltal lesz igazán saját a felfedezett világ. Finta József poggyászában mindig ott van néhány papír, fekete tinta és hozzá tollak, meg némi pasztellkréta is. A bőröndön pedig – legalább is eme kiállítás alapján – számos matrica, mindenekelőtt a szülőföldről, Erdélyből. Aztán Velence, Róma, Firenze és más itáliai városok következnek. Persze Párizs, Spanyolország és Hollandia sem maradhat ki. És az új évezredben a csodálatos Santorini és a szicíliai Cefalù, ahol, a házak kapui egyenesen a tengerre nyílnak. Gyönyörű helyek, de mégis csak jól látszik, hogy Erdély van Fintánál a legmagasabb polcon. Azon belül is Kalotaszeg, a Szilágy megyei Váralmás, Kolozsvár, és persze a Gyimesek, az egyik vers szerint rozoga busszal megközelített Gyimesközéplok, amelynek sofőrje minden faluban pálinkát ivott, hogy az utat elfeledje. És ott vannak a gyermekkortól írott versekben Itália, Párizs és Spanyolhon hangulatai mellett a régi vasárnapi ebédek is. Igen, kap egy kisebb felületet a kiállításon Finta családja is, a régi napokra visszaemlékező versekkel, Erdélyben készült fényképekkel és korai grafikákkal.

A grafikákon, a néhány erőteljes színekkel felrakott pasztellen pedig első sorban a templomok, katedrálisok Valkótól Váralmáson át Siena, Firenze, Tours, Amiens, Rouen és Párizs dómjaiig. És itt van az amszterdami Nieuwe Kerk is, ahol a másik vers szerint az oltár helyén pucér divatbábuk tolonganak.

Minden versében, minden rajzán ott van, hogy fél Európa Istentől való elfordulása miatt, mélységesen aggódik azért az európai kultú­ráért, amiben felmenői éltek és maga is leélte élete javát. Látja tisztán a bajokat, a romlásokat az örökéletűnek vélt építmény talapzatán. És építészként, közösségi emberként próbál is valamit tenni: megőrizni, tovább éltetni mindazt, amitől Euró­pa Európa lett. Látni és lejegyezni a jövő számára mindent, ami fontos lehet, mert ahogy most a Notre Dame leégett, úgy egyszer csak víz alá kerülhet a másik örök szerelem, Velence is. És Cefalù masszív tengerparti házaiba is befolyik majd a víz, a régi, jó világ elmerül az idő tengerében.