Tiszta szívvel festeni a 21. században

Tiszta szívvel címmel látható a Műcsarnokban az a rendhagyó tárlategyüttes, amely négy kortárs festőművész életművéből válogat. Kondor Attila 2000-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát grafika szakon, de mégis festőként vált ismertté. Ugyanakkor szigorú pontosságot mutató festményeiben ott van a grafika is, mégpedig annak szerkesztett, egyenes vonalakat használó, a perspektívára például nagyon ügyelő vonulata. Kondor kiállítása – hiába, mégiscsak ő a legfiatalabb – három festett animációra épül. Ezek az alig több mint kétperces művek a Műteremváros, Jelenlét-kert és a Belső könyvtár címeket kapták. Az alkotásokhoz készült egy installáció a Műcsarnok leghátsó terében, és ezekhez válogatott a kurátor, Mayer Marianna Kondor utóbbi nyolc-tíz évben készült munkái közül. A kiállítás a Szabadságtapasztalat címet kapta, azt is megmutatja, hogy az urbánus tér, ahol a művész eddig élt, hogyan tud inspirálni. Egyfajta rácsodálkozást láthatunk itt a létezésre, a látványok szimbólumokká alakulnak, ami meditációra késztet. A filmeken laza áttűnésekkel a műterem belső teréből indulva a lakótelepeken és a reneszánsz kerteken át eljutunk az emberi tudást őrző végtelen könyvtárig vagy a Pantheon csodálatos kupolájáig. Végig kell nézni ezeket a filmeket!

Egészen mást, de részben mégis ugyanazt láthatjuk az épület jobboldali szárnyát elfoglaló,1957-ben Kolozsváron született Szotyory Lászlónál, akinek jellegzetes vásznaiból A vágy titokzatos tárgyai címmel Horváth Éva Mónika állított össze tárlatot. Négy évtized nyolcvan alkotása előtt állhatunk meg: „szotyorys” terek, parkok, fasorok láthatók az első teremben. Aztán később az ember is megjelenik alkotásain a szobrokon, szökőkutakon keresztül, végül a legutóbbi állatos (farkasok) festmények mellett a maga testi-lelki valóságában is. A művész a tárlat bejárásán hangsúlyozta, csak a lenyűgöző dolgokat festi meg, és minden képe sóvár vágyakozás az ábrázolt hely vagy objektum iránt. Nincsenek korszakok, csak vissza-visszatér egy motívum. Ilyen festészet lenne ez: három teremnyi tiszta szívvel festett kép és semmi más.

Egészen más utat járt viszont be Konkoly Gyula, akit a kiváló szakmai tehetsége és kalandvágya egészen Párizsig repített. Ott volt az első Iparterv-kiállításon, a pop art adott aztán teret a virtuozitásának, hogy eljusson a konceptualizmusig, és 1975-ben addig a manifesztumig, amelyben bejelenti a képzőművészet végét, ami szerinte azóta sem fejlődött tovább. Konkoly az alkalmazott grafika, a könyvborítók után a ’80-as években tért vissza a festészethez. Most az utóbbi tíz esztendő munkáival töltötte meg a Műcsarnok három középső termét Rockenbauer Zoltán kurátor. A képek túlnyomó többségén sajátos „dolce vita” állapotot látunk egyedi perspektívában, rövidülésekben és rendkívül erős fényben. Hatalmasra nagyított fotók vannak virtuóz módon megfestve. A középső termet például a fiktív strand, a Habuma dús idomú női töltik be, ahol a homok és a női formák mellett egy-egy tarka strandlepedő mintái egészítik ki a képet. De valahol Janus-arcú is ez a dolce vita, visszataszító ez az öncélú „carpe diem”.

Negyedik, de végképp nem utolsó kiállító a jobb oldali termeket elfoglaló, 1955-ös születésű Lajta Gábor, aki előbb a jogi egyetemet végezte el, csak fokozatosan lett belőle figurális, a csernusi festészet hagyományait követő festő. Több mint harminc év munkáiból válogatott itt Kondor-Szilágyi Mária kurátor, aki Az ajtón túl – Festmények 1985–2019 című kiállítással visszanyúlt egészen Lajta első, konceptuális időszakáig: 1987-ben egy ajtóról készített Lajta sorozatot úgy, hogy végül megsemmisítette azt. Ugyancsak erősek az ebből az időből származó, absztrakt, geometrikus festményei. Ebből a monokróm, steril világból jut el a hétköznapi tevékenység közepette ábrázolt gyöngyházbőrű műtermi aktokon át a különféle fesztiválokig, partikig. Majd 2002-ben megfesti a Sziget éjszakai színpadát, az Így vonulunk be című vásznon pedig feltűnik a szám szerzője, az Európa Kiadó frontembere, Menyhárt Jenő is. Itt van néhány kép a 2015-ben elkészült, nyolc darabból álló Az oroszlánnyelv-sorozatból, amelyen a Lánchídról 2008-ban a vízbe került francia lány, Ophélie Aurelia Bretnacher utolsó útját kíséri végig. A nagyszabású, figyelemre méltó kiállítás november 17-ig látogatható.