„A monodráma barátkozás önmagaddal”

– Nemrég, augusztus 15-én ünnepelte harmincadik születésnapját. Erre mostanában szokták azt mondani, hogy „kezdődik a B-oldal”, vége a gondtalan fiatalságnak. Milyen érzésekkel várta?

– Be kell vallanom, kissé ijesztő volt a gondolat. Ami azért is furcsa, mert az utóbbi időben sokszor érzem, éreztem magam hetven-nyolcvan évesnek, valószínűleg attól, hogy iszonyatosan sokat dolgoztam, de nem is elsősorban fizikailag fáradtam el, hanem lelkileg. A színházban a lelkünkkel dolgozunk, és az el tud úgy használódni, hogy muszáj megálljt parancsolnod magadnak. Meg kell tanulni nemet mondani, ami nekem nagyon nehéz volt, mert ilyenkor kezdenek el jönni az első komolyabb szerepek. Az elmúlt két évben jöttem rá, hogy muszáj pihenni. Szóval azt érzem, hogy a kortársaimnál sokkal több életélmény, érzés van már bennem harmincévesen, másrészt azon is gondolkoztam, hova tűnt az idő, hiszen most voltam még csak húsz. Nagyon érdekes egyébként, a húsz és harminc közti tíz év mennyire lassan telt el, mintha kétszer ennyi lett volna, mostanában pedig úgy felgyorsult minden – van egy olyan érzésem, hogy a következő tíz csak úgy el fog repülni. Azon is elgondolkoztam, hogyan volt bennem annyi erő meg energia, fáradhatatlanság, hogy azt a sok mindent, amit csináltam, bírjam. Ugyanakkor azt olvastam, hallottam, hogy igazán csak most indulnak majd be a dolgok, hogy harminc felett még többet bír az ember, hogy új kapuk nyílnak ki előtte, viszont bezáródnak azok az önmarcangolós, bizalomhiányos kapuk, amelyekkel korábban küzdött. Magamon is észrevettem ezt, hogy elkezdtem egyre több mindent elengedni.

– Például?

– Egyre kevésbé zavar, hogy mások mit gondolnak rólam, az elmúlt öt évben rájöttem, hogy elegáns tudok lenni akkor is, ha egy rendezvényre, ahol mindenki más tűsarkúban lesz, én el merek menni lapos talpú cipőben és nem történik semmi. Most talán jobban el tudom engedni a görcsöket, jobban tisztában vagyok magammal, és kevesebbet is bántom magamat. Viszont azt is megtanultam – részben a drámainstruktor-képzésnek köszönhetően, amit most fejeztem be a Színművészetin – , hogy ami mögöttem van, amit letettem már az asztalra, azt nem szabad semmibe venni. Már tudom, hogy az embernek kutya kötelessége magát arra a „polcra rakni”, ahová való, mert amíg te magadat nem rakod oda, addig más sem fog. Ez a színházban is így működik, ha te folyamatosan a háttérbe húzódsz, és azzal foglalkozol, amivel nem kellene, az akkor egyrészt a munka rovására megy, illetve elveszi az energiádat, másrészt csak azt fogod bevonzani, amit kifelé tükrözöl, aminek nem az lesz az eredménye, amit szeretnél, elképzeltél. Ezért fontos jóban lenni önmagaddal, nemcsak a magánéletben, hanem a színpadon is. Sosem gondoltam volna például, hogy én ennyi idősen meg fogok csinálni egy monodrámát, egy komplett, egyszemélyes előadást, de a drámainstruktor képzésen a diplomamunka része volt, kötelező.

– Miben más egy ilyen monodráma, pontosabban A hentes lánya – mert ez a szóban forgó darab – esetében egy monomusical színpadra állítása?

– A próbafolyamat barátkozás volt önmagammal, mert itt nincs partner, csak magadra számíthatsz. A monodráma az egyszemélyes munka, nagyon fontos, hogy milyen lelkiállapotban vagy, milyen az energiaszinted és azt hogy osztod be, nem beszélve arról, hogy mivel hetven percet végig kellett énekelnem. Az sem volt mindegy, hangilag hogyan osztom be ezt az időt. Emellett viszont nagyon érdekes volt a másik oldalon állni. Nemcsak úgy dolgozni, hogy bemegyek, és megcsinálom, amit a rendező szeretne, hanem igazi csapatmunka volt az egész. Ezt tényleg mi hoztuk létre a semmiből. Díszletet állítottunk, színpadot mostunk fel, technikáért izgultunk, drótoztunk, írtuk a darab szövegét, zenéjét, alakítottuk, formáltuk – így jutottunk el az ősbemutatóhoz. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, és ezért nagyon hálás vagyok – elsősorban azért, mert ezzel valami újat tudtam letenni az asztalra, és tudtam bizonyítani magamnak.

– Ha jól tudom, ősbemutató volt a darab…

– Igen, végül az lett. A képzésen az osztályvezetőink, Szőcs Artúr és Kaszás Gergő szerették volna, hogy kipróbáljuk, milyen egyedül belevágni egy nagy projektbe, hogy megmutassuk mi mit képviselünk a színpadon – egyedül. Tavaly nyáron-ősszel már elkezdtem gondolkozni az egészen, hogy mi legyen a diplomamunka, szétnéztem a magyar drámatörténetben, kerestem, miben látom magam, miben tudok hiteles lenni. A monodráma akkor a legjobb, leghitelesebb, ha a te gondolataid, érzéseid is helyet kapnak benne. Arra is már akkor rájöttem, hogy mindenképpen úgy szeretném megcsinálni, hogy ne csak vizsgadarab legyen, hanem utána repertoáron is tudjam tartani. Aztán, amikor tavaly Szentendrén jártam, a Teátrum igazgatója, Vasvári Csaba, aki jó barátom is, mutatott nekem egy átiratot Jurás Jenő Ne szakítson félbe! című monodrámájából. A szövegen akkor Nyitrai László és Galambos Attila dolgoztak, aki végül nem tudta befejezni a darabot és maga helyett Máthé Zsoltot ajánlotta. Ez egy félkész darab volt, amiben láttam fantáziát, de szerettem volna jobban magamra formálni.

– Miért tartotta ezt fontosnak?

– Úgy éreztem, akkor lesz igazán hiteles, ha az én korosztályomról szól. Zsolt és Laci erre azt mondták, akkor írjunk egy teljesen új darabot, egy olyan történettel, amilyet én szeretnék, amit fel lehet fűzni egy komplett zenei ívre, és utána megtölteni monológként működő szövegekkel. Kicsit megijedtem, mert ez faltól falig zene, illetve a szerkezete az operára emlékeztetett, én pedig nem vagyok klasszikus alkat. De végül annyiban lett mono-opera-musical, hogy helyenként recitativo van, máshol kiforrott énekes részek – a lényeg, hogy a zene kifejezze az általam játszott figura lelki vívódásait. Időközben lett egy szuper – érdekes módon szinte csupa nőből álló – csapatom: Szokol Judit lett a rendezőm, aki most végzett a Színművészetin Ascher Tamás osztályában zenés színházrendező szakon, a darab díszlet-jelmez- és látványtervezője Mikes Anna volt, a dramaturgunk Balázs Júlia lett. A korrepetitorom, Szép András volt az egy szem férfi a csapatban, a darabban ő lett a zenei kísérőm is. Amikor meséltem Vasvári Csabának az alakuló projektről, akkor meghívta az én akkor még gyerekcipőben járó kis produk­ciómat a Szentendrei Teátrum FRISS programjába, amiért egyrészt nagyon hálás vagyok, másrészt óriási felelősséggel is járt. Ugyanakkor nem is éreztem munkának, olyan könnyen és gördülékenyen dolgoztunk együtt a csapattal – csak a bemutató után jöttem rá mennyire elfáradtam.

– Akkor most jön a pihenés?

– Részben, most jöttem meg a Balatonról, ahol egy hétig voltam, illetve megyek majd haza – de az munka lesz. Kisvárdán van a Doctorock Színtársulat, amelynek sokáig én is tagja voltam, és már jó pár éve nem vállaltam, hogy visszamegyek hozzájuk dolgozni önkéntes alapon, mert nagyon meg kell gondolnom, mivel töltöm azt a pár szabadnapot, amim van, hogy pihenés helyett mit csinálok. De most nagyon várom, hogy a régi kollégákkal dolgozzam újra. A Nyomorultakból csinálunk egy keresztmetszetet Korcsmáros György rendezésében, Éponine-t fogom alakítani.

– Apropó otthon: szülővárosában, Ajakon nemrég díszpolgárrá választották.

– Nagyon jó érzés volt a levelet olvasni, amiben erről értesítettek. Az olyan sorokat, hogy én köztiszteletben állok, és egész életművemmel öregbítettem a város hírnevét. Megható volt ezt látni, olvasni, hogy az a kisváros, ahonnan indultam, ahol felnőttem, az utcákon bóklásztam, éjfélig bújócskáztunk, ahol a kukoricásban bujkáltunk a többi gyerekkel, most díszpolgárává választ. Elgondolkodtatott honnan indultam és most hol tartok. Saját biográ­fiámat olvasták fel és bevallom elérzékenyültem. Ezekre az elismerésekre persze az ember nem gondol, amikor dolgozik, nem ezért csinálja, de azért bizony nagyon jól tud esni. Számomra minden díj, akár a Ju­nior Prima, a POSZT különdíja vagy a díszpolgárság, vagy, hogy idén én vagyok a Szentendrei Teátrum nyári arca, háziasszonya mind-mind azt jelenti, hogy látják a munkásságomat, látnak engem. Ez olyan visszajelzés , ami tovább visz a pályádon, hajt előre, ösztönöz. Illetve, ha arra gondolok, hogy most vagyok harminc éves, és tényleg ilyen dolgok vannak mögöttem, ezeket elértem, akkor az azt jelenti, hogy jó úton haladok. Ráadásul a nagybetűs élet még csak most indul.