Messzi útra indult

Halálhírére elsők között reagált Ma­rian Kamensky szlovák karikaturista, aki The Last Easy Ride című grafikáján az arizonai Painted-sivatagban ábrázolta Fondát, aki ereje teljében ül azon az Amerika kapitány-chopperen, amelyen a Szelíd motorosok jeleneteiben száguldott, miközben az Úr jelzi neki, merre tartson a menny­országba vezető úton haladva. Nem véletlen, hogy tízezrek osztották meg a közösségi médiában a felvételt, ugyanis Fonda legismertebb alakítása ahhoz a Wyatthez kötődik, akit az első amerikai független filmben keltett életre. A Harley Davidsont a lehető leglazábban megülő, szabadszellemű, bőrdzsekis pacák nem csak a Szelíd motorosok központi figurája volt, hanem az ötven évvel ezelőtti – 1969. július 14-én tartott – bemutatót követően egy csapásra millió fiatal bálványává vált. Ahhoz, hogy Fonda az 1960-as évek ellenkultúrájának inokikus alakja lehessen, hozzájárult az is, hogy a Szelíd motorosoknak társ-forgatókönyvírója is volt, már amennyire biztosak lehetünk ebben. Ugyanis az alkotók a nagy siker után heves vitába bocsátkoztak arról, pontosan ki mit tett hozzá a filmhez: Dennis Hopper például azt állította, nem csak rendezte a filmet, amelyben Billyt, a másik főszereplőt játszotta, hanem a forgatókönyv is az ő érdeme. Sőt, a hercehurcát csak bonyolítja, hogy a dialógusok Terry Southern amerikai regényíró munkái, aki korábban az egyik Kubrick-film párbeszé­deit írta. Mindenesetre Hoppert, Southernt, Fondát közösen jelölték Oscar-díjra a film forgatókönyvéért, a rangos kitüntetést végül nem kapták meg.

Fonda egyébként már a Szelíd motorosok előtt is játszott az 1960-as években divatosnak számító motoros filmekben, és tulajdonképpen csak azért készítette el Hopperrel a filmet, mert számtalan filmtervük közül csak erre találtak finanszírozót. A kultfilm megalkotásához fogható szerencsés döntés pályafutásának sem korábbi, sem későbbi szakaszát sem jellemezte. Markáns édesapja, az Oscar-díjas Henry Fonda árnyékából kibújni próbálva (nővérének, Jane Fondának ugyancsak ellentmondásos kapcsolata volt az apjukkal) kezdetben egy nebraskai társulathoz szerződött, aztán a Broadway-en próbált szerencsét. Később Roger Corman, a B kategóriás filmek nagyágyúja ellenkultúrás filmekben adott neki szerepet – ezek a figurák jelentették annak a lázadó karakternek a prototípusát, amelyet például az 1966-os A vad angyalok és az 1967-es Az utazás című alkotásokban formált meg. Habár több mint száz filmben vállalt szerepet, a Szelíd motorosok mellett csak az 1971-ben bemutatott A bérmunkás című westernnel szerzett magának figyelmet:
a hippi színezetű, a kritika szerint művészieskedő munka egyike annak a három filmnek, amelyet rendezett.

(A film Oscar-díjas magyar operatőre, Zsigmond Vilmos – állítólag Fonda rábeszélésére – A bérmunkástól kezdve jegyezte saját nevén az alkotásait, korábban William Zsigmondként szerepelt a stáblistán.)

Érett korában, 1998-ban a legjobb férfi alakítás kategóriában jelölték Oscar-díjra az Ulee aranya című filmért, azonban Victor Nunez drámájának vietnami dzsungelharcosa, aki megözvegyülve méhésznek áll, nem hozott tartós áttörést. Az utóbbi húsz évben számtalan westernben és horrorban játszott, ezek közül a legkiemelkedőbb a két évvel ezelőtti The Ballad of Lefty Brown, amelyet az Egyesült Államokon kívül alig mutattak be valahol.

Peter Fonda távozásával már alig maradt valaki, aki az 1967-1975 közötti amerikai filmművészeti korszak, a Hollywoodi Reneszánsz képviselője a második generációból. Abból a köztes nemzedékből, amelynek tagja volt, talán már csak a nyolcvanéves Peter Bogdanovich filmrendező és a nyolcvankét esztendős Jack Nicholson filmszínész tudna arról az időről mesélni, amikor „egy ember elindult megkeresni Amerikát, de sehol sem találta.”