Egy irodalmi hagyaték hányatott sorsa

A papírra firkantott utolsó kívánságot a huszadik század egyik legnagyobb hatású írója, Franz Kafka szignózta. A történet folytatása ismert. Max Brod nem égette el az írásokat. Ehelyett féltve őrzött kincsekként magával vitte, később egy bőröndben csempészte ki azokat Palesztinába a náci megszállók elől menekülve. Brod ezeket szerkeszteni, finomítani kezdte, kijavította Kafka központozási hibáit, sorrendbe rakta soha el nem készült regényeinek fejezeteit, címet adott a cím nélküli prózaverseinek, példázatainak, s végül sorra kiadatta az író minden alkotását, ezzel felépítve a benne élő, rajongásig szeretett barát irodalmi imázsát.

Azt azonban kevesen tudják, hogy a Kafka-kéziratok mögött egy hossza­dalmas, összetett, több nemzeten átívelő jogi perlekedés is meghúzódik, amelynek természete – méltóan Kafka híres A per című regényéhez – olyan sötét, ellentmondásos és abszurd, akárcsak az életmű maga. Brod ugyanis még életében a kéziratok egy részét titkárnőjének, Esther Hoffenak ajándékozta. Végrendeletében, amelyben azt kéri, irodalmi hagyatékát az Izraeli Nemzeti Múzeumban vagy olyan helyen őrizzék, ahol megfelelően bánnak azokkal, viszont nem tért ki külön a Kafka-iratokra. Hoffe később több művet árverésre kínált, a tulajdonában maradt írásokat pedig két lányára hagyta. Csakhogy az Izraeli Nemzeti Múzeum az öröklést leállíttatta, és Brod végrendeletére hagyatkozva bejelentette igényét a kéziratokra. Ebbe a perbe pedig becsatlakozott a marbachi Német Irodalmi Archívum is, mondván, a legmegfelelőbb körülményeket ők tudják biztosítani, illetve ők rendelkeznek a német irodalom legtekintélyesebb kéziratgyűjteményével, köztük Kafkáéval is.
Egy amerikai oknyomozó újságíró, Benjamin Balint ezt a pert mutatja be új, az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Kafka utolsó pere című könyvében. A szerző végigköveti, hogy a pereskedő felek miféle érvekre alapozták abbéli meggyőződésüket, hogy ők a jogos örökösök. Emellett testközelből mutatja meg nekünk a Hoffe család egyetlen képviselőjének, a 2018-ban elhunyt Eva Hoffenek az alakját, akit a sajtóban jellemzően pénzéhes, a tulajdonában lévő kéziratok eszmei értékével mit sem törődő nőként ábrázoltak.

A könyvet olvasva azonban sokkal inkább úgy tűnhet a szemlélőnek, a bíróság és az Izraeli Nemzeti Múzeum – akik 2016-ban végül megnyerték a pert – kicsavarták Eva Hoffe kezéből az örökségét. Minderre pedig azért volt lehetőségük, mert Brod nem tért ki részletesen végrendeletében a Kafka-iratokra, az ajándékozás, amellyel Esther Hoffe­nak adta őket, pedig jogi értelemben nem volt érvényes.

A paradoxonok rendkívül különösek, mert egymással soha össze nem egyeztethető igazságdimenziókat is képesek önmagukban egyesíteni és érvényben hagyni. Ilyen volt az életmű és maga a német nyelven alkotó csehországi születésű zsidó író is, akiben egyszerre fért meg például a cionizmussal való szimpatizálás, illetve zsidóságának folytonos megkérdőjelezése. („Mi közös bennem és a zsidókban? Hiszen alig van valami, ami velem magammal közös volna bennem…” – írta sajátos humorával naplójában.) Valamint paradox volt maga a tárgyalássorozat is, amelyet Benjamin Balint finom részletességgel, óvatos iróniával mutat be. Különleges módon az író öröksége iránti fellépés egy időben volt jogos a felek részéről, ugyanakkor nevetségesnek tűnik azt tekintve, hogy egyetemes kulturális örökséget próbáltak vallási és nemzeti identitás kérdésévé, mi több puszta birtoktárggyá silányítani.

A német múzeum azzal érvelt, a világon sehol nem késett annyit Kafka irodalmi jelentőségének felismerése, mint éppen Izraelben, valamint az sem mellékes, hogy a szerző németül írt. Csakhogy, vetette közbe az izraeli fél, Kafka gyakran panaszkodott a német nyelvhez való erősen ambivalens viszonyára, rendre úgy érezte, nem képes kifejezni a benne élő gondolatokat. Emellett pedig sokan úgy érezték, az életmű megcsúfolása volna, ha a kéziratai éppen azon ország tulajdonaként végeznék, amely a második világháború során tömegesen pusztította a zsidókat, köztük az író családjának tagjait. Viszonválaszként pedig a németek azt hozzák fel, az izraeli irodalmi világ a holokauszt után szándékosan fordult el Kafkától, hiszen nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a zsidóság modern lelkületét legplasztikusabban ábrázoló szerző német nyelven írt. S közben ott ücsörgött, valódi esélyek nélkül a tárgyalóteremben Eva Hoffe is, akinek családja évtizedek óta birtokolta a kéziratokat.

A Kafka utolsó pere elsősorban példás részletessége miatt kiemelendő, mivel nem csupán egy bonyolult per történetét ismerteti átláthatóan, de átélhető és szemléletes módon bemutatja egyebek mellett Kafka és Brod eszményi barátságát, a prágai zsidó értelmiség korai huszadik századi kultúráját vagy éppen azt, micsoda hatással lehet egy-egy életmű akár nemzetek sorsára. Mindemellett rávilágít arra, hogy hiába birtokolják az összes kéziratát, hiába tűzi zászlajára nem is egy nemzet, az életmű soha sem lesz kisajátítható (kultúr)politikai célokra.