Aki észreveszi a szépet ott, ahol mások semmit sem látnak

Kétszeresen is a múltba csöppen az, aki betér a Forrás Galériába Kalló László tárlatára, mert ott, az Oktogonnál olyan akvarellekkel találkozhat, amilyeneket csak a régi nagyok tudtak. Olyan kimunkált, de mégis lendületes vízfestményekkel, amiket manapság már elvétve talál csak az ember. Aztán a múlt jelentkezik, kopogtat a képek témáiban is, hiszen egyetlen munka kivételével (Gyönyörű őszi nap Székelyudvarhelyen) az erdélyi falvakat, hegyeket, erdőket, patakpartokat járhatjuk. Télen, nyáron, tavasszal és ősszel. Hallgathatjuk a csendet a falu végén, az utolsó házaknál, ahol aztán az erdőnek kapaszkodik már a szekérút. Néhány tyúkocska mocorog csak az egyik udvarban, valahol messze egy holló tárgyal meg valamit örök életre választott párjával. Aztán toronyiránt elindulhatunk a pipacsos kora nyári réten, ahol a kitaposott gyalogösvény tényleg egy távoli torony irányába kanyarog. Szinte hallani, ahogy szólnak a tücskök, meg a pacsirtát is, ahogy Istent dicsőíti.

A sóvidéki Siklód régi pajtájának a teteje már felvette a pusztulást hozó ívet, a cserép súlya lenyomja a gyengülő szalufákat, léceket.

A gyimesi csűrökre – mindig szegény vidék volt – jobbára csak kátránypapír tető került. A bukovinai Andrásfalva lágy októberi fényei pedig egy igazi vénasszonyok nyarát idéz meg. Ehhez a megidézéshez nagyon ért Kalló László, arra is képes, hogy néhány tiszta színnel elénk varázsolja a havon szikrázó napsütést, és a fenyőfák közé szorult út felett látszó verőfényt. Aztán biztosak lehetünk abban is, hogy ott, a Homoród völgyében, a székelykapus Lövétén, abban a szokásos kékre festett öreg házban is hajdan víg élet lehetett, de most már leginkább csak a szellemek járnak vissza a lassan kihűlő falak közé.

A kiállításhoz Camille Pissarrótól, a francia impresszionistától választottak mottót, aki azt vallotta, hogy boldogok azok, akik észreveszik a szépet ott, ahol mások semmit sem látnak. Szerinte ugyanis minden szép, csak jól kell tudni nézni, és már látjuk is azt.

A Székelyudvarhelyen 1959-ben született Kalló László biztos, hogy jól tud nézni, és észreveszi azokat a szépségeket is, amelyek mellett elgyalogol a hétköznapi ember. Még az ott élő is, akinek az élet nyűgjei, a mindennapi küszködés mellett nincs nagyon ideje ezekre a szépségekre rácsodálkozni. Kalló László pedig vissza tudja nekünk adni mindezt, erre van talentuma, ezt tanulta már 1970-től, az akkor induló udvarhelyi művészeti alapiskolában. Aztán a város Maszi bácsijánál, Maszelka János festőnél és Bíró Gábornál tökéletesítette ezt a tudást, kamatoztatta talentumait. Azóta, mint a régi vándorpiktorok, folyamatosan járja Erdély és Magyarország művésztelepeit, a híres homoródszentmártoni alkotótábort, Gyimesfelsőlokot, Karcfalvát, és a libáni mellett az összes többi ottanit. Kijutott (mert Erdélyből a mai napig „kimennek” Magyarországra) többek között Barcs, Orgovány, Solt és Söjtör művésztelepeire, vagy éppen a régi hazához még hozzátartozó Horvátországba. Így engedi lelke érzékeny szűrőjén keresztül a papírra mindazt a szépet, amit meglát. Aztán elővesz néhány színt és vastagabb, vékonyabb ecsetet. A többi, az eredmény ott látható az Oktogonnál, a Forrás Galériában.