Kultúra
Világsztárokhoz méltó fesztiválzárás a nagyszínpadon
Vannak, ugye, azok a közhelyek, amelyek szerint a rock halott, meg hogy ma már más szelek fújnak a szórakoztatóiparban (hangsúly az iparon), valamint, hogy a zenecsináláshoz (hangsúly a csináláson) nincs szükség energiára, elég egy szinti (rosszabb esetben egy pen-drive), s máris megvan a világhír meg a rajongók tömege. Továbbá, hogy erre van igény, ezt kell csinálni és ezt kell a nagyérdeműnek kínálni, mert ezt veszi meg. S ha motoszkál is az emberben valami dac meg tiltakozás, gyorsan elnyomja a kasszagép csengése – hogy továbbra is ilyen archaikus szókészletből merítsünk.
Na, mindennek a kőkemény, vad és vidám cáfolatát láthatta/hallhatta mindenki, akit a jó sorsa kedden este a Szigetre vezetett. Ott ugyanis a nagyszínpad zárókoncertjét a Foo Fighters adta – ráadásul nem egy sima, 70-75 perces fesztiválbuliról beszélünk, hanem egy monstre, két és fél órás nagyprodukcióról, olyasmiről, amit csak a legnagyobbak vállalnak be, s amire csak ők képesek.
Persze, a szervezők korábbi bejelentései alapján is várható volt, hogy a zárónap két headlinere a szokásosnál is nagyobb tömegeket vonz a Szigetre. És igen, már a HÉV-en is érezhető volt a vibrálás, a K-hídon szokatlanul fel is torlódott a tömeg, a fesztivál területén is jelentősen megugrott a hullámzás, a pultoknál lényegesen tovább tartott sorra kerülni, mint a korábbi napokban. Gyarapodott a tömeg, na, nincs ezen mit szépíteni, s amikor a Twenty One Pilots belekezdett a buliba, igazán lenyűgöző volt végigpillantani a végeláthatatlan tömegen a nagyszínpad előtt. S noha jó, igazán jó produkciót láthattunk a két lendületes fiatalembertől, azért valahol mélyen a zsigerekben volt, hogy ez azért még mindig csak a felvezetés.
És fél kilenckor ez nagyjából hajszálpontosan be is igazolódott. Amihez valószínűleg a majdnem egy teljes órán át tartó szünet is hozzájárult – kellett az idő a színpad átrendezéséhez, meg aztán a közönség jó része is folyamatosan azt vizslatta, tényleg befut-e a reggel óta hirdetett zivatar (egy szabadtéri rendezvényen, ahol fedett tér szinte egyáltalán nincs, ez azért szempont), volt tehát feszültségfaktor rendesen. Akárhogy is, amikor felhangzottak az All My Life első akkordjai, valami felszakadt. Energiák szabadultak fel, olyan mennyiségben, hogy az első gondolat az volt: ez nem tarthat ki két és fél órán át.
Lelőjük a poént: kitartott. Sorjáztak a kilenc album legnagyobb sikerszámai, dőlt a színpadról az energia, Dave Grohl imádta, amit csinál, amiért viszont a közönség imádta őt, meg úgy az egész bandát, ahogy volt, a beszólásokat, azt, ahogyan Grohl rajongott a szappanbuborékokért, ahogyan buzdította a buborékfújó lányt az első sorok egyikében, hogy abba ne hagyja, a hosszú gitár- és/vagy dobszólókat, Taylor Hawkinst, amikor előrejött elénekelni az Under Pressure-t a Queen előtti tisztelgésképpen (Dave addig szépen hátracsüccsent a dobok mögé, csak hogy az idősebbek, rocktörténelmi jártasságukat fitogtatva elmondhassák a fiatalabbaknak, hogy igen, Grohl a Nirvana dobosaként kezdte, mintha az ma már bármit is számítana – főleg egy ilyen koncert kellős közepén…), az ősi, elemi örömet, ami elárasztotta abban a 150 percben a nagyszínpadot és az előtte lévő hatalmas teret. Mert persze, jó, nagyon jó zenészeket láttunk, jól, nagyon jól zenélni. És persze, ilyenek vannak százszámra. De mindig valami különös ajándék, amikor lentről, a nézőtérről is látszik, hogy azok ott fenn nem dolgoznak, hanem élvezik minden pillanatát annak, amit csinálnak. És nem azért hisszük, hogy így van, mert Grohl elmondta, hogy szereti a munkáját, hanem azért, mert minden akkordból, minden kiénekelt hangból, minden elégedett mosolyból ez sugárzott.
Látványában sem volt utolsó mindaz, amit a Foo Fighters a Sziget közönségének arcába tolt, de ez valahol mindegy is volt – itt a show az erősítőkből jött, nem a reflektorokból.
Elhangzott minden, aminek el kellett hangzani, voltak egészen sajátos, kimondottan koncertverziók (a Times Like These például már Deep Purple-i hosszúságúra nyújtva – a szó legjobb értelmében), volt környezetvédelmi felhívás, meg olyan megható pillanatok is, mint amikor Grohl a háttérvokálozó hölgyeket bemutatva büszkén mondta el, hogy köztük van a lánya, az ő lánya is. Amikor pedig a koncert végénél megkérte a közönséget, hogy adogassák már fel a színpadra azt a kerekesszékes fiatalembert, aki annyira élvezte a bulit, igazán átszakadtak az érzelmek. Az pedig, hogy még a gitárt is a kezébe adta – szétverési célzattal –, már tényleg a legflegmábbakat is meghatotta.
És a kutyának nem hiányzott az utóbbi évek Szigeteit lezáró tűzijáték, ezerszer inkább így kell befejezni egy hét nagyszínpadi produkcióit, mint egy pen-drive bajnokkal. Így legalább van mire emlékezni...