Kultúra
Ír üstökös az angol irodalom egén
A huszonnyolc éves írónő regényeinek cselekménye rendkívül élvezetes, bár néha idegesítő – Már irodalmi szupersztár, idővel generációja legjobbja válhat belőle
Majd amikor ezek után a The Times irodalmi rovata az év regényének választotta, a szerző pedig a Costa-díjat is megnyerte nem elsőkönyves próza kategóriában, már ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy közelebbről is megismerkedjünk vele. Időközben ráadásul olyan bestselleré vált a 21. Század Kiadónál az ünnepi könyvhétre időzítve magyar fordításban kiadott kötet, hogy a brit sajtóban egyre-másra arról cikkeztek, hogy a könyvesboltosok a pult alatt dugdossák, és az új szállítmányok napok alatt elfogynak a polcokról. A 21. századi technikának és az online könyvesboltoknak hála még a júniusi magyar megjelenés előtt kezünkbe kaparintottuk – igaz, eredeti nyelven – nemcsak e kötetet, hanem a szerző első könyvét, a szintén nagy sikerű Conversations with Friendset is, amellyel igazából (és szó szerint) berobbant a köztudatba 2017-ben. Utóbbiért érdemelte ki Rooney a Sunday Times az Év fiatal írója kitüntető címét, ez a kötet Beszélgetések barátokkal címen szeptember–október körül jelenik meg magyarul, szintén a 21. Század Kiadónál. A kritika mindkét regény esetében sűrűn dobálózott a revelatív erejű, letehetetlen, addiktív jelzőkkel, generációja legjobbjának kiáltva ki a fiatal írónőt.
Ilyen előzmények ismeretében elég nagy elvárásokkal fogtunk neki angolul az első kötet, a Conversations with Friends olvasásának – kíváncsiak voltunk, valóban olyan jó-e, ahogy állítják, és ha igen, miért. Közben itt-ott angol olvasók véleményeire is rábukkantunk, az ő lelkesedésük pedig már kevésbé volt egyöntetű. Amit a könyvben egyre előrébb haladva eleinte egyáltalán nem, később egyre inkább értettünk. Miután a Normális embereket is befejeztük (először szintén angolul), rájöttünk, ahogy a két könyv hasonlít némileg, úgy véleményünk is szerzőjükről, valamint magukról a regényekről.
Sejtettük, hogy a kritikusok azért némileg túlzásokba estek azzal, hogy Rooney a legjobb kortárs író, vagy hogy regényei rendkívül erősek, és tűpontos látleletet adnak az Y generáció fiataljainak útkereséséről. Ez nem teljesen igaz – bár valóban jól ábrázolja az egyetemisták önfelfedezésének és a nagybetűs élettel való találkozásának problémáit. Ugyanakkor abban például valóban nem tévedtek a recenziók, hogy Rooney jóformán letehetetlen.
Mind a Conversations with Friends, mind a Normális emberek főszereplői huszonévesek, mindkettő szerelmi történet, elég komoly, klasszikus értelemben vett szocialista társadalomkritikába ágyazva (szegénység-gazdagság problémái, esélyegyenlőség, származáson alapuló előítéletek), ezekhez kapcsolódó filozófiai eszmefuttatásokkal tarkítva, korunk Írországát választva helyszínül. Ebből talán már érthető, miért emelték fel annyira Rooney-t: tulajdonképpen ifjúsági irodalmat ír, mai divatos kifejezéssel élve young adult (YA) történeteket, mégis olyan kontextusban és eszközökkel, amelyek a szépprózát, az érett alkotókat jellemzik. Ami pedig tényleg újdonság a nemzetközi irodalmi szcénában, dicsérni való ötlet.
A legnagyobb probléma talán, ami miatt nem voltunk egyértelműen elragadtatva az írásművészetétől, leginkább Rooney korában keresendő: fiatal, akárcsak a szereplői, éppen ezért még nem elég kiforrott, hullámzó. Az is látható ugyanakkor, hogy valóban tehetséges pályakezdő íróról van szó – a vadhajtások lenyesegetésével a későbbiekben válhat belőle generációja legjobbja.
Az is biztos, hogy stílusa még akkor is magával ragadó, amikor egyébként a túlzott filozofálgatás vagy pszichologizálás miatt helyenként leülnek a történetei. Hangjának és ezáltal regényeinek van valami definiálhatatlan sármja, varázsa, ami eredhet a fiatalosságból, az angol–ír vonulatból – ezt nehéz megmondani. Eleinte mindkét kötet letehetetlen, izgalmas történetvezetésű, jól megrajzolt alakokkal és kiválóan felépített, izgalmas konfliktusokkal, feszültséggel. Mindemellett rendkívül élvezetes nyelvezetet használ Rooney (amit Dudik Annamária Éva kiválóan ad át), nem mellőzi az angolokra olyannyira jellemző szarkasztikus humort. De az ügyes, eszes visszavágásokat sem. Párbeszédei – különösen a debütáló regényben – színpadra kívánkoznak. Noha mindkét regény a jó hangulatú, izgalmas, érdekfeszítő indulás után középtájon leül, és sötét hangvételt kap (ami nem válik egyik szöveg előnyére sem), e megtorpanást követően Rooney kivezeti szereplőit és prózáját a depresszióból.
Nehéz egyértelmű véleményt alkotni Rooney könyveiről. Ami számunkra visszatetsző, azt más olvasó könnyen kedvére valónak találhatja. Mindennek ellenére karakterei szerethetőek (főleg a 20-30 éves olvasók tudnak azonosulni velük), történetei pedig úgy is élvezetes olvasmányok, hogy néhol idegesítőek. Felemás regények, mégis érdemes elolvasni őket – ha másért nem, hát írónőjük kiváló stílusa miatt.