A méltatlanul elfeledett vándorló festőzseni

Minden idők legjelentősebb Nagy István-kiállításával zárja a nyarat a fővárosi Kieselbach Galéria és Aukciósház, a most péntektől megtekinthető tárlatot Nádas Péter író és Kieselbach Tamás műgyűjtő- és kereskedő nyitotta meg. Nagy István sallangmentesen tiszta, komoly, harsányságot nélkülöző festészete Kieselbach szerint méltó arra, hogy bemutatásra kerüljön a világ legnagyobb múzeumaiban. Részben meglepő a galériatulajdonos kijelentése, hiszen igazából még itthon sem ismerik, vagy egyenesen elfelejtették a csíkmindszenti születésű alkotó nevét, utolsó nagy kiállítása születésének századik évfordulójára, 1973-ban nyílt meg Budapesten. Annak ellenére került árnyékba az életműve, hogy meghatározó hatást gyakorolt a nála sokkal ismertebb, amúgy szintén erdélyi Barcsay Jenő művészetére, továbbá Dési Huber Istvánra és arra a Farkas Istvánra, akinek művészetével a Magyar Nemzeti Galéria az év végén nyíló új tárlatával foglalkozik. Egyébként utóbbi édesapja, a könyv­kiadó Wolfner József volt Nagy egyik legfontosabb mecénása: jóvoltából a többnyire vándorló életmódot folytató, végül Baján kikötő művésznek egy ideig rendszeres jövedelme volt. (Bajai kötődését mutatja: özvegyének döntése értelmében a dél-magyarországi város ad otthont az alkotó egyetlen állandó kiállításának.)

A figyelem középpontjába visszahelyezett alkotót nyugodt szívvel nevezhetnénk a pasztell mesterének, a Kieselbach Galériában kiállított munkák túlnyomó többsége is ezzel a nagy hozzáértést igénylő, egyszerű módszerrel készült. A mindössze féltucatnyi olajkép, amely felkerült a falakra, jobbára az első világháború alatt vagy közvetlenül előtte készült. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy ahhoz a háború utáni „vándorló” életmódhoz, amit Nagy folytatott, nem lett volna praktikus olajjal dolgozni. A tubusokkal, oldószerekkel, ecsetmosókkal, vakkeretekkel, száradó vásznakkal nehezebb gyalogolni, mint egy doboz krétával és néhány feltekert papírlappal. Minderről azért teszünk említést, mert a mindvégig polgári ízlés szerint öltöző, bár saját műteremmel, házzal, lakással sohasem bíró művész kalandos vándorútjai során sokszor aludt erdőben, pajtában a puszta földön. Színes egyéniség volt, ugyanakkor gyorsan és sokat dolgozott.

A pasztellművek mellett tájképek, valamint parasztemberek, kislányok és katonák portréi, valamint virágcsendéletek is láthatók a tárlaton. Figyelemre méltók azok az egészen sötét tájképei is, amelyekből öt nagyobb került a Szent István körúti kiállítóegységbe. Ezeken a műveken csak a házikók fehér homlokzata vagy éppen a kaszáló férfiak inge világít, a többit a fekete árnyalatai uralják. Ezért láthatjuk kicsit sötétnek és komornak az életművet. A pályakép trianoni békediktátumot követő része egészen biztosan drámai hatású, ezt az életrajzi tények is erősítik. Mint ismeretes, Nagy zárkózott emberré vált élete végére, egyre kevesebbet beszélt általánosságban a művészetről, a magáéról még kevesebbet. Nem nagyon ismerték a pesti művészkávéházak törzsasztalainál, nem volt benne a közbeszédben. Akiről pedig nem beszélnek, azt nem ismerik, tartja a régi mondás. Ilyen hátszéllel könnyebb volt elfeledni, ezért is dicséretre méltó Kieselbach hiánypótló újrafelfedezése.

A galéria és aukciósház vezetője a tárlat sajtóbemutatóján ismertette, hogy még a Magyar Nemzeti Galéria munkatársaként csodálkozott rá először Nagy István 1930 körül rajzolt, a mostani tárlaton is bemutatott, Margaréták című képére. Innentől nem volt számára megállás a Nagy-életmű feltérképezésében: a kutatást és szervezést zárja le a szeptember 13-ig látogatható kiállítás, valamint az a tekintélyes terjedelmű, szép kiállítású, szakmailag is gazdag album, amely a tárlathoz időzítve jelent meg. Kieselbachot a két évtizedes munkában két művészettörténész, Kolozsváry Marianna és Mónos Péter segítette, az ezerötszáz reprodukciót Darabos György készítette. Hozzáértésük garancia arra, hogy megéri megismerkedni a tárlattal és az albummal.