Nézhetetlen, de nagyszerű

Szerény költségvetésű mezei horrorfilmként indul, aztán – akárcsak az alkotó előző filmje, az ötlet- és fantáziagazdag tavalyi Örökség (Hereditary) – egy huszárvágással megmutatja, hogy több lapul a tarsolyában annál, mintsemhogy egy átlagos és kiszámítható hollywoodi kliséhalmaz váljon belőle. Egy amerikai srác (az ír Jack Reynor) hosszú ideje szakítani készül a barátnőjével (a brit Florence Pugh), amikor tragédia történik, amely arra készteti, hogy mégse tegye meg. Helyette a fiúbarátai társaságában elviszi a lányt Svédországba, Hårga falvába, ahol az egyikőjük zárt kommunában élő családját keresik fel.

És ahogy azt sejteni lehet: a bajok itt kezdődnek. Abban a közegben, ahol az egyén képtelen a modernitás álarca mögé rejteni a legmélyebb félelmeit és vágyait. A Fehér éjszakák cselekményét bonyolult lenne elmagyarázni, ezért elég annyi, hogy az ötfős társaság a nyári napfordulóhoz időzített kilencnapos fesztiválon egy rakás szokatlan, mi több, bizarr esemény szemtanúja és résztvevője lesz.

A harminchárom éves rendező által írt film – elkészítésére egy svéd produkciós cég kérte fel – részben a Szent Iván éjszakájához kötődő valós népszokásokon alapul. Az eseményt, amelyen a helyi társaság tagjai hófehér virágmintás ornamentikával feldobott öltözetben vesznek részt, a sztori szerint kilencvenévente rendezik meg, ezért a vendégek kezdetben örülnek, hogy kivételes alkalom részesei lehetnek (kettejük doktori disszertációt próbál írni belőle), aztán a cselekmény előrehaladtával már szinte bármit megtennének azért, hogy olyan messze meneküljenek ebből az erdei tisztásra épített kunyhórengetegből, amilyen messze csak tudnak. A Budakeszin felépített díszletfaluban forgatott film elhiteti a nézővel, hogy egy hegyekkel körbevett, eldugott kis községben játszódik. Az istentelen népszokások, amelyek a benne élők számára teljesen természetesek, a vendégek számára viszont sokkolók, eleinte kevésbé hihetők. De amikor a nézőt már becsalogatták az alkotók ebbe a lassan csordogáló cselekménybe, képtelen nem elfogadni a lehetetlent: itt, a világ háta mögött a szertartásokat nemcsak eljátsszák, meg is tartják a lakosok. Van itt minden, ami felbőszítheti az erre érzékeny nézőt – eleinte hosszan kitartott üres, néma percek; az események sűrűjében pergő vágások; rituális öngyilkosság; vérfertőzésből született degenerált; emberi fejek szemrebbenés nélküli szétloccsantása; fanszőr pitébe sütése; eksztázisszerű szeretkezés; mintegy félórás beavatási szertartás.

Aster filmje kivételesen egyedi néprajzi horror, valami olyasmi, amihez foghatót nem igazán láthattunk eddig – leszámítva az 1973-ban bemutatott, A vesszőből font ember című amerikai műfajtársat. A Fehér éjszakák legemlékezetesebb jeleneteit – a lengyel Pawel Pogorzelski kamerája varázslatra képes – azok az egészen beteges jelenetek adják, amelyeket Aster meseszép koreográfiával álmodott vászonra, ezek közül is kiemelkedik a finálé, amelyben a férfi főszereplő szerelmi bűbáj által gyermeket nemz a falu legfurcsább lányának, a női főszereplő pedig szakrális ceremónia keretében a növényekkel együtt lélegző virágkirálynővé válik. Itt érdemes elmondani, hogy a korábban a Lady Macbeth című brit kosztümös drámában egyenesen brillírozó Florence Pugh messzemenőkig természetes alakítást nyújt a depresszióból lábadozó, kapcsolatfüggő lány érzelmi skálájáról az őt nem szerető és megcsaló férfit asszony módjára elengedő, testben-lélekben transzformálódó nőn keresztül. Mindeközben az általa játszott Dani megformálásakor megőriz valamit abból a délibábszerű alaptermészetből, amellyel a kezdetektől felruházta a figurát.

Persze érheti kritika Aster sokszor szinte nézhetetlen, de nagyszerű filmjét, ugyanakkor amellett még az utálóinak sem szabadna elmenni amellett, hogy itt, ebben a két és fél órában minden egyes másodperc a lehető legnagyobb filmművészekre valló mesteri alapossággal van megtervezve. A Fehér éjszakák fehér-fakó képsorait a faluba érkezés első pillanatától alakzatba rendeződés, menetirány szerinti lépéssor, szédítő tánc és körforgás, valamint a geometriai pontossággal komponált épületek, a hegyoldal, a sziklafal közötti érzék fölötti viszony rendezi. Azt, aki végigüli, kísérteni nem fogja, de sokáig el fogja kísérni mindaz, ami visszatükröződik a kalászszőke Florence Pugh igéző zöld jobb szemében.

Fehér éjszakák (Midsommar):
Amerikai horror, 140 perc, 2019., r.: Ari Aster,
fsz.: Florence Pough, Jack Reynor, Will Poulter
10/9