Kultúra

Ilyen az élő történelem maga

Szerdán a Budapest Parkba érkezett a punk keresztapja. És bár nem volt teltházas a buli, rengetegen jöttek el megnézni azt a darab zenetörténelmet, ami Iggy Pop maga.

Ilyen az élő történelem maga
Iggy Pop bőre olyan, mint a papírlap, amelyre a zenetörténelmet írták
Fotó: MH/Kertész Ákos

Be kell vallanom, azzal a félő gondolattal is vezérelve mentem el a koncertre, hogy lehet ez lesz az utolsó esélyem látni élőben a rock and roll egyik igazi nagyját, Iggy Pop-ot. Arról nem is beszélve, hogy nemrég adta ki az új albumának promó számát, a Free-t, amelyben pár megkeseredett szón kívül csak rézfúvósok melankolikus dallama és a szintetizátor mély berregése hallatszik. Az első hallgatás után egyből felidőződött bennem David Bowie Blackstar-ja, hiszen az is egy életművet összegző, komor szembenézés a halállal, jazz háttérzenével.

Iggy már az előző kiadott albumán is egészen más hangnemet vett föl, nem lehet elfelejteni az I’m nothing, but my name-mantrát, amely kijózanítóan szembesít emberi mivoltunkkal. Így végülis nem volt alaptalan az aggodalmam, hiszen albumról albumra egyre személyesebb és bensőségesebb hangvételben szólal meg, egyre inkább a búcsúzás komor hangnemében. 

Objektum doboz

De - hatalmas sajnálatomra - se a Post Pop Depressionről, sem a még meg sem jelent albumról nem játszottak semmit, amin meglepődtem, hiszen az újabb dalok lassú tempóját inkább el tudom képzelni az öreg Iggy setlist-jén, de ő inkább a klasszikus Stooges-dalokat, az igazi régimódi keményvonalas rock és punk számokat választotta. Arról nem lehet tehát beszélni, hogy Iggy Pop a korához alkalmazkodva adta elő a számokat, hanem arról, hogy ugyanolyan mozgékonysággal és energiával jelent meg a színpadon mint ötven éve, ami lenyűgözött, egyrészt a kora miatt, másrészt azért, mert ő tudhatja magáénak mindenidők egyik legdinamikusabb, legszuggesztívebb színpadi jelenlétét. Olyan sok élet volt benne, amely mintha csak azt ordította volna, hogy még korai gyászbeszédeket írni, ugyanis ő itt van, zenél és még mindig élvezi.

A 72 éves rocksztár, hatalmas lendülettel jött fel a színpadra
A 72 éves rocksztár hatalmas lendülettel jött fel a színpadra
Fotó: MH/Kertész Ákos

Bárcsak elmondható lett volna ez a közönségre is... Talán a koncert leggyengébb eleme a hallgatóság volt, sokakról lerítt, hogy szó szerint csak látni akarták a legendát, mert ki tudja, mikor lesz erre legközelebb lehetőség, ha lesz egyáltalán. Engem ez személy szerint zavart, főleg annak fényében, hogy az öreg Iggy eljött ide kicsi országunkba és lelkét kiadta a színpadon, mire a közönség nagy része (a három leghíresebb számot leszámítva) rezignált álldogálással válaszolt. Nem elég csak látni, élvezni is kell. 

Persze ennek is lehet értelmes magyarázata, én is olykor egy-egy szám közepén megdermedtem, mintha csak szellemet láttam volna. Ilyenkor az realizálódott bennem, hogy igen, Iggy Pop egyszerre egy elpusztíthatatlan ember, jelenség és egyszerre olyan, mint egy veszélyeztettet állatfaj a kihalás szélén. Ez az ellentmondás pedig nem más mint a ma ismert rock úttörőinek helyzete; az örökségük mindig is részese lesz a kultúránknak, de lassan nem lesz, aki életet adjon a daloknak, eljátssza őket. 

Magán a koncerten pedig nem lehetett fogást találni, a hangosítás tökéletes volt és annyira hangos, amennyire egy olyan előadónak mint Iggy Pop szólnia kell, a klasszikus gitár, basszus, dob triumvirátust fúvósok dobták fel, amik üde színfoltjai voltak a hangzásvilágnak, de természetesem Iggy rozsdafoltos hangja vitt mindent, amely mintha csak évtizedeken át érlelődött volna, véleményem szerint ugyanis, öregkorára lett legjobb. Na, meg persze a punk keresztapjának teste is megér egy-két szót, esetleg egy esszégyűjteményt, a már ráncos, meztelen felsőtest ugyanúgy riszálja magát, mint ötven évvel ezelőtt, csak most már azzal kiegészülve, hogy a bőre olyan, mint a papírlap, amelyre a zenetörténelmet írták.

Az pedig megint csak sokat mond el a zenész természetéről, hogy mikor közölték vele, nem játszhatja el az utolsó ráadás számot (ami valószínűleg Nick Cave Red Right Hand-je lett volna), akkor megragadta a mikrofonállványt és több nagy kontrollálatlan mozdulattal szétverte a színpad padlóján. Mert hát, hogyan máshogy érhet végét egy koncert, ha nem így?

Iggy Pop rutinszerűen hozta a kihagyhatatlant, megmutatta, hogy ő igenis addig fog színpadon ugrálni és énekeli, amíg még ver a szíve. Megmutatta, hogy ilyen az, amikor valamit ténylegesen szenvedélyből csinálunk. Tiszteletreméltó, hogy nem éli fel az életművét, hiszen egyre jobb és jobb albumokat képes kiadni, így az sem csoda, hogy az új anyag az év legjobban várt albuma számomra.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom