Az örök krízis és középpont

Krízis és katarzis címmel jelent meg a Medio kiadónál, a Hamvas Béla-hagyaték gondozójánál az életmű harmincegyedik kötete. A folyóiratokban 1936–39 között publikált kritikák és esszék kulcsfogalma a címben megjelölt krízis és az ahhoz szorosan kapcsolódó válság, amely szűkebb értelemben meghatározta a harmincas évek történelmi valóságát, tágabb értelemben pedig hamvasi alapfogalom. A kötetbe beválogatott írások többsége, mint arra Palkovics Tibor szerkesztő utószavában felhívja a figyelmet, olyan mű, amelyet Hamvas nem sorolt egyetlen esszégyűjteményébe sem.

Kivételt képez a három, úgynevezett imaginárius recenzió – Művészet és játék, A művész egyénisége, Művészet és élet –, amelyek átdolgozott változatai helyet kaptak a Babérligetkönyvben, míg a Hamvas mint könyvtáros által összeállított „válságbibliográfia” a Fővárosi Könyvtár Évkönyvében jelent meg 1938-ban A világválság címmel. Noha a kötet írásai látszólag nem kapcsolódnak szorosan – pontosabban csak egyes darabok kapcsolódnak –, aki ismeri az életművet, hamar a helyükre teszi ezeket az írásokat is, hiszen a Hamvas-szövegek legnagyobb része nemcsak önmagában egész, de egyben egy szervesen összefüggő szövegrendszer, egy koherens világmagyarázat alkotóeleme.

Az életműnek nemcsak a most megjelent kötetben, de amúgy is alapszava a „krízis”, mint ahogy az ahhoz szorosan kapcsolódó „válság” is. Hamvasnál az utóbbi jelenti egyrészt az aktuális, történeti válságot, amelyben élnie kellett az első világháború és az 1929-ben tetőző gazdasági válság, a második világháború és az azzal összefüggő vagy annak következtében megerősödő diktatúrák korában, jelenti másrészt a szellemi ember örök válságát. Mint ahogy arra a kötet egyik tanulmányában felhívja a figyelmet, a szellemi ember válsága nem azonos az „aktuális”, történeti válsággal, hiszen ismerünk válságirodalmat a római korból ugyanúgy, mint a középkorból vagy a 18. századból. Ami a jelen kor válságirodalmát illeti, a Hamvas által idézett és magyarázott írók közt ott van Kierkegaard, Nietzsche, Ortega y Gasset, Guenon és Evola is: mindannyian a „felfordult” – Hamvas szavával: apokalipszisben élő – világban próbálják meghatározni a (szellemi) ember helyzetét és helyét.

A kettő – helyzet és hely – nem ugyanaz. Ahogy Hamvas arra a kötetben többször felhívja a figyelmet, a helyzet vajmi keveset változott az évszázadok során: amíg valaki be nem járja a saját útját, és a káprázatokból egyszerre kiemelkedve meg nem találja a belső középpontot, helyzete ugyanolyan: krízishelyzet. Más kérdés azonban, hogy melyik történelmi korban mi a szellemi ember helye a társadalomban. Ahogy Ortega, Guenon és a többi idézett szerző felhívja rá a figyelmet: a 20. (és a Hamvas, illetve általuk még nem is látott 21.) század azért különbözik az eddigi korszakoktól, mert a szellemi ember minden eddiginél határozottabban került ki minden pozícióból, amelyeket immár a tömeglények foglalnak el. A mindeközben zajló „világválságnak” a gazdasági válság pedig csak egyik álarca. A világválság hivatalos kezdődátuma, 1929 pusztán arra volt jó, hogy az ember egy adott ponton ráeszméljen az eschatonra, azaz a végső határhelyzetre. Ugyanakkor a válság nem csupán gazdasági természetű: az élet minden területén jelentkezik.

A válságtudat azonban megelőzte magát a válságot. Nietzsche jóval az úgynevezett „válság” előtt írta meg a modern kor első kríziskönyvét, és a válság előtt vagy azzal egy időben megszülettek a megoldási javaslatok is. Például a Hamvas által többször idézett Bergyajevtől (nevének írásmódját illene egységesíteni az életműkiadásban, hiszen csak ebben az egy kötetben háromféleképp szerepel). Az orosz emigráns filozófus a vallásos egzisztencia újbóli megerősítése mellett van, míg Ortega arra figyelmeztet, hogy a jelen – azóta kulminálódó – válságban démonikus hatalmak szabadultak el. Hamvas külön írásban vizsgálja Huizinga kríziskönyvét, megállapítva az idézett szerzővel együtt, hogy a válság egyik jellemzője a társadalomnak mentálisan a kamaszkorba való visszasüllyedése, és hogy a kulcspozíciókat ennek is köszönhetően alkalmatlanok töltik be. Ezzel szorosan összefügg A közvélemény anatómiája cím alatt tárgyalt jelenség. Az író ebben az esszéjében kifejti a „nép” és a „közvélemény” ítéletének, álláspontjának különbözőségét. Ahogy írja, a nép ítélete megfellebbezhetetlen, a közvéleményé azonban akár napról napra változik. A közvélemény voltaképp úgy van, hogy nincs: sztárokat kreál és dob el, ha kiszórakozta magát, álláspontja pedig tetszőlegesen változtatható bármilyen behatásra. A kötet revelatív írása a Tudományvallás és vallástudomány – noha sokaknak bizonyára elfogadhatatlan Hamvas érvelése, megfontolandók szavai az „adatvallásról” és arról a tudósi attitűdről, amely képtelen megérteni, mi a különbség aközött, hogy valaki a tárgyat kutatja, illetve hogy vizsgálódásának középpontjában az „adat” áll.

Noha szerkesztői szempontból érthető, hogy a címadó tanulmány, a Krízis és katarzis került a kötet első helyére, indokolt lehet a fordított olvasat is, épp azért, amire Hamvas is felhívja a figyelmet: mert a válság tudata megelőzi a krízist magát és előfeltétele a katarzisnak. Idézi Valéryt, aki szerint a modern euró­paira három dolog jellemző: olyan területen él, amely egykor a Római Birodalomhoz tartozott, keresztény, és birtokolja az ókori görögök szellemi örökségét. A nagy kultúrához való viszony pedig kettős: az örökség hatalmas, de óhatatlanul elégedetlenséget szül. Kétféle magatartás lehetséges: valaki vagy ellene szegül saját kultúrájának, fellázad ellene – Hamvas ezt nevezi a rousseau-i, érzelmi útnak –, vagy továbbépíti, ez a goethe-i, szellemi út. A kettő közt márpedig állást kell foglalni, Hamvas szerint ebből adódik a dráma, a krízis. Annál is inkább, mert mindehhez a megoldhatatlanság biztos tudata társul: egy olyan egyenletről van szó, amelynek eredményéről ebben a pillanatban annyi tudott, hogy valószínűleg nincs. Hamvas a „kiugrás” – ami a kereszténységben a megváltásnak, a buddhizmusban a megvilágosodásnak felel meg – pillanatát nevezi a katarzis előtti pillanatnak.

Itt csatolhatunk vissza az egyik utolsó íráshoz, az Athén és Jeruzsálemhez. Az antik görög, platonikus világmagyarázat központi szava az ananké: Platón szerint még az istenek is rabszolgái az anankénak, azaz a szükségszerűségnek. A kereszténység ezzel szemben felszabadulás: egyszerűen elveti a szükségszerűséget a megváltottságban. Nincs „kell”, jellem, megírt sors, végzet. Választás van. Aki képes összeolvasni a többi Hamvas-szöveggel ezt a tanulmányt, megérti, miért ez a kötet egyik legfontosabb darabja, miért került a kvázi zárótételek közé. A Scientia Sacrához vagy Az ősök nagy csarnokához a jelen kötet írásai legfeljebb kiegészítések lehetnek – de annak igencsak fontosak.