Rosszkor félbehagyott történetek hallgatása

A kötet írásaiban a szerző valamelyest hű marad saját stílusához: a különleges tájakhoz, furcsa karakterekhez – amelyekhez még furcsább nevek társulnak –, illetve az elfogulatlan, távolságtartó játékossághoz. Mégis, a könyv végez­tével joggal támadhat bennünk hiány­érzet, főként ha a novellákat kontextusból kiszakítva, vagyis Bodor életművétől elvonatkoztatva olvassuk.

A kötet erősen konzisztens a történetvezetés, a cselekmények környezete, a hangulatfestés és a művészi elgondolás szempontjából. A Sehol írásai mind ugyanabban az elhitványult, tompa világban játszódnak és hasonló logikával dolgoznak. A karakterek, csábítóan színes neveik ellenére már-már ijesztően átlagosak, helyenként romlottak, gyerekesek
és kicsinyesek, érzelmi intelligenciájuk pedig inkább a nulla felé konvergál.

A kötet visszatérő motívuma a halál, amelyet jellemzően kimért objektivitással, fásultan fogadnak hőseink. Ezt pedig súlyosbítja a minden esetben egyes szám első személyben megszólaló narrátor, aki szélsőségesen bizalmas stílusa dacára sem képes a cselekmények lényegi pontjai mögött rejtőző ismeretlen, s ezáltal misztikusnak tűnő összefüggéseket kibogozni.

A novellák helyszínei mindig szélsőségesek, a karakterek pedig a társadalom peremén élnek: lehetnek fegyencek egy börtönben, egy erdei kőfejtő munkásai, a világtól és minden hétköznapi problémától visszavonult tudósok, a történelemből kifelejtett tanyasiak vagy üzletemberré avanzsáló vándorművészek.

Bodor Ádám ugyanakkor novel­lái­ban megkísérel számot vetni a társadalom kollektív emlékezetével is, a maga szenvtelen stílusában. Rövid, asszociatív gesztusokkal történelmi traumákat is boncolgat, vagy inkább boncolgatna: a sebekbe mar,
de a feldolgozás szándéka nélkül. Legyen szó egy atombombáról vagy az ügynökakták által rekonstruálandó múlt lehetőségeiről, egy dolog állandó: a karakterek szélsőségesen banális és kicsinyes reakciója a felvetett dilemmára. A seholvilágban ugyanis értelmetlenségbe és közönybe fullad minden kísérlet, a banalitás, az emberi gyengeség pedig
a legsúlyosabb tragédiák közepette is felüti a fejét. Bodor vicces, bizalmaskodó és önreflexív narrációja egyébiránt élvezhetővé teszi a történeteket, ám olvasóként csalódnunk kell minden egyes szöveg végeztével.

Az el­beszélő helyenként pongyola stílusnyelvét olvasva, szinte úgy érezhetjük, hogy a novella sehová sem tart, egy helyben toporog. S mire felvillanna a lehetősége, hogy eljutunk ahhoz a ponthoz, ahonnan érdemes volna kezdeni is valamit
a történettel, az író elvágja a cselekményt, rendszerint egy kicsinyes, olcsó gesztussal. A történetek ilyetén való félbevágásával sajnálatos módon nem nyit új távlatokat az értelmezés és értékelés lehetőségeiben.

A Bodor Ádám írásaiban egyébként olyannyira kedvelhető titokzatosság a Sehol írásaiban tehát visszafelé hat, némileg talán önkarikírozó jelleggel is. A különleges atmoszféra, a sejtelmesség és a vele szembe állított dilemmák ezúttal nyíltabb és összetettebb kifejtést igényelnének, a háttérben megbúvó motivációk és oksági viszonyok leírásával. Ám ezekből az olvasó nem részesül, zárt kapukkal találja szemben magát. Mivel a novellák egy időben zajlanak – igaz, mindössze apró részletekben – a jelen idejű, társadalmi valóságunkban, illetve egy furcsa, megmagyarázatlan eredetű, szélsőséges peremvilágban, az olvasóban teljes joggal felmerül a vágy, hogy kapcsolódásokat találjon.

Kapcsolódások azonban nincse­nek. Mondhatni: Sehol sincsenek. Marad azonban a nagy hallgatás,
a kimondatlan és kimondhatatlan érzések amolyan Bodor-féle, zavaros csöndje, amely ezúttal inkább elhibázott koncepcióként, mintsem stílusbravúrként sül el.

Bodor Ádám: Sehol

Forrás: MH