Kultúra

Érzékeny, ösztönös, tudatos művészek – Bánk és Hamlet

Böngészni-, nézni- és olvasnivalóban nagyon gazdag, izgalmas tárlattal emlékezik a száz éve született Bessenyei Ferencre és Gábor Miklósra a Bajor Gizi Színészmúzeum

Hősök tere címmel látható 2020. január 19-ig a Bajor Gizi Színészmúzeumban a Petőfi Irodalmi Múzeum–Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (PIM–OSZMI) legújabb időszaki kiállítása, amely két korszakalkotó művész, Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós alakját idézi fel születésük századik évfordulója alkalmából. A rendkívül gazdag, inter­aktív tárlatot vetítés- és beszélgetéssorozat kíséri.

Érzékeny, ösztönös, tudatos művészek – Bánk és Hamlet
Asztrov doktor, Othello, Széchenyi: jelenetek egy pálya csúcsáról
Fotó: MH/Papajcsik Péter

Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós nevét mindenki ismeri – még talán a mai fiatalok is, ha színházkedvelők, illetve kicsit is érdeklődnek a magyar színháztörténet iránt. E két óriás, különleges színész­egyéniség meghatározó alakja volt a 20. század második felében a hazai színpadoknak: előbbi Bánk bánja és utóbbi Hamletje etalon alakításnak számít. Othellóként és Jagóként emlékezetes páros voltak Shakespeare klasszikusának 1954-es Nemzeti Színház-i előadásában, de játszottak együtt később is (összesen tizennégyszer), például 1963-ban a Madáchban Büchner Danton halála című színművében. A filmvásznon is maradandót nyújtottak: Radványi Géza Valahol Európában című filmjének Hosszúja vagy Keleti Márton Mágnás Miskája Gábor Miklós ikonikus szerepei, Bessenyei pedig többek közt Várkonyi Zoltán Egy magyar nábobjának címszerepével, Kárpáthy János megformálásával írta be magát a magyar filmtörténetbe.

Mindketten Kossuth-díjas színészek voltak, a Halhatatlanok Társulatának tagjai, és gondolkodó, korukról véleményt formáló művészek. A színjátszás mellett mindkettejüknek volt más szenvedélye is: Bessenyeinek a lovassport, Gábor Miklósnak az írás és rajzolás. Hasonlóságaik ellenére nagy a kontraszt származásuk, pályájuk, szerepértelmezéseik közt. E párhuzamokra és ellentétekre próbál rávilágítani a Petőfi Irodalmi Múzeum–Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet június óta látható tárlata a Bajor Gizi Színészmúzeumban.

„Lehet-e szebb remény a színész számára, mint hogy éljen az emléke?” – olvashatjuk Bessenyei Ferenc gondolatát az időszaki kiállítás utolsó szobájának falán. Az idézet szépen rímel a Hősök tere: Száz éve született Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós címet viselő tárlatra – mottója és egyben összefoglalása is. A PIM–OSZMI kiállításának ez is célja volt: tisztelettel adózni e két színészóriás emlékének és újra rájuk irányítani a reflektorfényt – de úgy, hogy nemcsak az őket élőben vagy filmről ismerő idősebb, hanem a fiatalabb generációk számára is élvezetes legyen Bessenyei és Gábor életpályájának felfedezése. A két kurátor, Huber Beáta és Szebényi Ágnes ezért óriási mennyiségű archív anyagon rágta át magát, és arculat-, valamint látványtervezők segítségével olyan kiállítást alkottak, amely színháztörténeti szempontból párját ritkító. Nemcsak azért – amint arról lapunknak Huber Beáta kurátor beszámolt –, mert sok látogató már-már befogadhatatlannak nevezte a tárlatot rendkívüli gazdagsága miatt, hanem dizájnja és modernsége okán is.

Ugyanis miután végigböngésztük a négy kiállítótér falain és tárlóiban elhelyezett fotókat, szövegeket, tárgyakat, és megnéztünk pár film- vagy tévéjáték-részletet a moziteremben, még bőven akad olvasni-, illetve hallgatnivaló a termekben elhelyezett LCD-képernyőkön is, amelyek archív hangfelvételeket, digitalizált fotókat, előadásrészleteket, dokumentumokat (például Ruszt József és Gábor Miklós levelezésének részleteit) rejtenek. Összességében érdemes tehát időt szánni a Hősök tere tárlatra, ha már felmerészkedünk a Bajor Gizi Színészmúzeumba, akkor legalább két órával számoljunk.

Amint Huber Beáta lapunknak elmondta, a tárlattal a két különleges színészi életpálya párhuzamainak és eltéréseinek felvázolásán kívül az is céljuk volt, hogy lebontsák a Bessenyeit és Gábort övező legelterjedtebb sztereotípiákat. „A sokszínűségüket szerettük volna megmutatni elsősorban, azt, hogy az elterjedt közvélekedéssel ellentétben Gábor Miklós is vérbeli színész volt, tudott és szeretett ösztönösen játszani, és Bessenyei Ferenc is legalább olyan intellektuális, érzékeny, tudatos színész volt, mint pályatársa” – magyarázta a kurátor, hangsúlyozva a két művészről kialakult képek egyoldalúságát. Huber azt is elmondta, semmiképp sem szerettek volna hagyományos kiállítást rendezni.

Pillanatfelvételek, színlapok a Sarkadi-darabokból és a IV. Henrikből,  valamint az ikonikus alakítás jelmeze
Pillanatfelvételek, színlapok a Sarkadi-darabokból és a IV. Henrikből, valamint az ikonikus alakítás jelmeze
Fotó: MH/Papajcsik Péter

Ez utóbbi már a kiállítás első termébe belépve feltűnik: amellett, hogy bordó és zöld falak jelzik, hogy az adott szakasz Bessenyeiről vagy Gáborról szól-e (amely általános szervezőelve a tárlatnak), jobb kézre rögtön egy színlapinstallációval találkozunk. A PIM–OSZMI és az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárának gyűjteményéből származó felkasírozott, eredeti színlapokat különböző magasságokban, a plafonról eresztették le a térbe – így böngészhetjük őket. Emellett a megfelelő falakon elsőre a két színész jellemzésével találkozunk (lásd keretes írásainkat), amelyek az egyszeri látogató számára is érthetővé teszik a tárlatot meghatározó tudatos vagy ösztönös művész kérdéskörét. Ezt az első szobát még kronológiai alapon rendezték a kurátorok, a pályakezdéstől az ötvenes évekig mutatják be a két színész útját: Gábor Miklós viszonylag egyenesen felívelő csillagát és Bessenyei Ferenc sokkal több vargabetűt megjárt karrierjét. Kuriózumnak számítanak a rövid életrajzokat kísérő, falakon látható családi fotók, illetve Gábor Miklós saját készítésű, színes fényképei a II. világháborúról: 1944-ben tüzérként szolgált a fronton, feljegyzéseit és felvételeit a már említett képernyők rejtik.

A két színészi pálya közti kontraszt már itt észrevehető mind származásuk (polgári vagy paraszti család), mind például 1956-os szerepvállalásuk kapcsán. Mint ismert, Bessenyei aktív résztvevője volt a forradalomnak, október 23-án szavalta a Szózatot a Bem-szobornál, és a Nemzeti Színház Forradalmi Bizottságának elnöke is volt – büntetésül részleges szilenciummal sújtották. Gábor Miklós noha nem vett részt aktívan a forradalmi eseményekben, már korábban, 1954-ben lemondott párttitkárságáról, 1956 után kilépett a pártból, és reformkommunista nézeteit a felszólítások ellenére, a megtorlások idején sem vonta vissza.

Ugyanakkor a hasonlóságok is már itt felfedezhetőek: mindketten pályájuk elején megkapják a Kossuth-díjat, mindketten 1953-ban: Bessenyei Asztrov doktor (Csehov: Ványa bácsi) és Kossuth szere­péért (Illyés Gyula: Fáklyaláng) – aztán az Othellóért 1955-ben is –, Gábor pedig Sztálin megformálásáért Vis­nyevszkij Feledhetetlen 1919 című színművében.

A tárlat következő egysége, a második–harmadik szoba már inkább tematikus alapon rendezett, megtartva a térelválasztó színes falakat: a két művész legnagyobb alakítá­sait ismerhetjük meg e két térben, illetve a hozzájuk kapcsolódó reflexióikat. Mindemellett ez a két tér az, ahol a leginkább szembetűnő sokszínűségük, hányféle műfajban, szerepkörben tudtak kiemelkedőt nyújtani. A kiállítás címe is itt nyer értelmet: bebizonyosodik, hogy bár a klasszikus drámai hősszerepek többsége Bessenyeit találta meg, de ahogy ő el tudott játszani másféle – érzékenyebb, gondolkodóbb – hősöket is, vagy esendőbbeket a zenés darabokban, úgy Gábor Miklós filozofikusabb alakításai mellett hősszerelmesi és vígjátéki szerepekben is brillírozott. A képernyőkön és a kurátori szövegekben Gábor Miklós nem zárolt naplói, levelei részleteit olvashatjuk, Bessenyeitől pedig szintén levélváltásokat vagy például a Bánk bánról írt, szerepértelmező tanulmányának szemelvényeit.

A Nemzeti Színháznak, illetve Gábor Miklós és Ruttkai Éva lányának, Gábor Júliának köszönhetően közelről megvizsgálhatjuk a Bánk bán és a Hamlet jelmezt. A harmadik terem fantasztikus videó- és hanginstallációjában maguk a művészek „vallanak” legnagyobb szerepeikről, rendezőikről: Bessenyei és Németh László levélváltásából vett idézeteken gondolkozhatunk, de érdemes meghallgatni, mit mond Gábor Miklós Ádám Ottóról. Közben a mozgóképen látunk és hallunk egy-egy monológot, részletet valamelyik darabból. A szerepek, rendezők, színházak közti eligazodást nagyban segíti a kiállításhoz kapcsolódó igényes, szép, ingyenes leporelló, amely már a bejáratnál felvehető – vigyük magunkkal, hasznát fogjuk venni.

Innen egy „szerepszőnyeg” vezet át minket a negyedik szobába, amelyben ismét a kronológián van a hangsúly: a lábunk előtt terül el a két színész közös munkásságának listája, nemcsak az a tizennégy előadás, amelyben együtt, egyszerre játszottak, hanem azok a szerepek is, amelyeket – ha különböző időpontokban is – mindketten eljátszottak, például Higgins professzor a My Fair Ladyből. Ebben a szobában a falakon látható szövegek és képek a pálya végét, a tárlókban elhelyezett személyes tárgyak, emlékek, levelek, díjak és könyvek viszont a magánéletet állítják a középpontba. Itt szembesülünk a két életmű közti újabb fontos hasonlósággal: a képességgel a megújulásra, a színészi karrier újraindítására.

„Csak az számít, ami azokon az estéken színpad és közönség közt történt, és hogyan él az emlékezetekben” – olvashatjuk Gábor Miklós gondolatát, amely kitűnően összegzi, mi indíthatta őt és Bessenyeit is a nehézségek, beskatulyázások, negatív kritikák ellenére saját maguk újradefiniálására. Gábor Miklós esetében ez a Ruszt Józseffel való együttműködést jelenti a nyolcvanas években, hogy követte őt Kecskemétre, illetve a rendezőként való tevékenykedést és a gyakori vidéki vendégszerepléseket. Bessenyei Ferencet pedig a hetvenes évektől találják meg egyre gyakrabban az énekes szerepek, musicalek, illetve 1974-ben tartja első önálló estjét, amelynek műsorával a kilencvenes évek közepéig járja az országot. De a kurátorok ebből az időszakból is kiemelték a két talán legmeghatározóbb szerepet, amelyhez külön fotó- és idézetfal kapcsolódik: Gábornak a „nagy visszatérést” A velencei kalmár Shylockja, Bessenyeinek a Hegedűs a háztetőn Tevjéje jelentette.

Színháztörténeti utazásunk zárásaként a moziteremben film- és tévéjátékrészletek várnak ránk, illetve jelenetfotók és két részletes lista, amelyen a két művész ismét elég kontrasztos filmes pályafutása kísérhető végig: Gábor édesapja hiába üzemeltetett mozikat, fia elég hamar felhagyott a filmezéssel, Huber Beáta kurátor elmondása szerint nem is igazán szerette a műfajt. Bessenyei ezzel szemben lubickolt a forgatásokon is. A kiállítás ezen részéhez kapcsolódóan szeptembertől decemberig Filmklubot indít a múzeum, ahol sorra veszik a legfontosabb szerepeket: a filmek restaurált változatban tekinthetőek meg, ugyanis a Magyar Nemzeti Filmalap Filmarchívuma így támogatta a tárlatot.

Röviden

Bessenyei Ferenc 1919. február 10-én született Hódmezővásárhelyen, és 2004. december 27-én halt meg Lajosmizsén. A kiállítás bevezetője így ír róla: a magyar színpad karizmatikus alakja. Érzékeny ember, szerepein sokat töprengő, tudatos művész. Pályáját olyan hősi alakok megformálása jellemezte, akik bátran küzdöttek az igazságért, a szabadságért. S bár a világ idővel megváltozott körülötte, ő haláláig azt a szellemiséget képviselte, amit e szerepekben hirdetett, és magánemberként vallott. Mindig hű maradt életre keltett figuráihoz. „Kossuth, Görgey, Széchenyi, Bánk itt élnek bennem. Ők tartanak lábon, ők tartanak szellemi frissességben” – idézi tőle Szebényi Ágnes kurátor.

Gábor Miklós 1919. április 7-én született Zalaegerszegen, 1998. július 2-án Budapesten halt meg. Intellektuális színész. Alakításait hosszú elemzőfolyamat előzte meg, de amikor színpadra lépett, játékossá vált a szó ősi értelmében. Folytonosan megújuló, gazdag képzelete tökéletessé formálta alakjait. Tudatosság és ösztönösség, ez színészetének legszebb paradoxona. Játszott, írt, rajzolt, rendezett. Játszott hősöket, zsarnokokat, lázadókat, kisembereket… – olvashatjuk róla a tárlaton. „A színész állandóan váltogatja szerepeit, oly módon, hogy minden szerepe beivódik pórusaiba” – idézi őt Huber Beáta kurátor.

Kapcsolódó írásaink