Újságíróból haditudósító, katonából Nobel-díjas író

Hazatérése után a Toronto Star című lap munkatársa lett, majd 1921-ben feleségül vette a nála nyolc évvel idősebb Hadley Richardsont, akivel az esküvő után nem sokkal Párizsba utaztak. Az itt élő amerikai írók, köztük F. Scott Fitzgerald és Ezra Pound írásra biztatták, és 1923-ban meg is jelent első kötete Three Stories and Ten Poems címmel. Első igazi szépírói sikerét az 1926-os Fiesta című regényével aratta, amelyben a háború utáni „elveszett nemzedék” tagjai­ról írt. Nemsokára elvált Hadleytől, feleségül vette Pauline Pfeiffer újságírónőt, akitől két gyereke született.

A Hemingway-mítosz, amely szerint két végén égette a gyertyát, ezekben az években épült fel: síelt, horgászott, vadászott, bikaviadalokat látogatott. E sokféle élményből születtek a végsőkig lecsupaszított, tárgyilagosságra és őszinteségre törekvő, feszes tempójú művei (Halál délután, Afrikai vadásznapló, Szegények és gazdagok). Haditudósítóként többször járt a spanyol polgárháborúban. Itt játszódik az Akiért a harang szól című regénye is, amellyel talán a legnagyobb közönségsikert aratta, és amelynek írása közben állítólag felhasználta barátja, Robert Capa történeteit.

A harmincas évektől harmadik feleségével, Marta Gellhorn írónővel Havanna melletti birtokán élt. A második világháborúban volt haditudósító, részt vett Párizs felszabadításában. A háború után visszatért Kubába, és 1946-ban egy gyors válást követően ismét megnősült, negyedik felesége, Mary Walsh újságíró volt. A folyón át a fák közé című regénye visszhangtalan maradt, annál nagyobb siker volt az idős kubai halász heroikus története, Az öreg halász és a tenger, amelyért 1954-ben Nobel-díjat kapott. Bár Hemingway jóban volt az 1959-es forradalmat vezető Fidel Castróval, a következő évben elhagyta Kubát. Depressziós szorongásai miatt kétszer is klinikára került, majd 1961. július 2-án főbe lőtte magát.