Evangélikus temető a Kopogó felett

Az Unesco világörökségei közé tartozó felvidéki Selmec (Banská Štiavnica) maga volt a múlt még a kilencvenes évek elején is, amikor erősen gótikus központjában éjszakánként az utcán patkányok surrantak, az üres, feltört házakban pedig szegény emberek húzták meg magukat. Vajon mit gondolhattak ekkoriban szeretett városukról a két evangélikus temetőben nyugvó akadémiai igazgatók, tanárok, feltalálók, városi tisztviselők, polgármesterek? Mert onnan, a Kopogó feletti domboldalból szépen rá lehet látni a IV. Béla király által még 1238-ban, a tatárjárás előtt alapított városra.

Selmecbánya legendája szerint a Sebenitz nevű pásztorembert két játszadozó gyíkocska vagy éppen szalamandra vezette el az aranyhoz, amit aztán a tatárok távozása után behívott bajor és szász bányászok termeltek ki, magukat és a királyi kincstárat is gyarapítva. Talán ezért is lett a legendák pásztorának a neve olyan németes. Jó tudni, hogy egészen az 1800-as évek végéig inkább német szót lehetett hallani a magas hegyek által körülzárt völgyben, ahonnan aztán a város szép lassan felkúszott a hegyoldalakra. Szintén érdemes megjegyezni, hogy Mária Terézia jóvoltából 1770-től a világon elsőként itt működött bányászati akadémia, amely mellé aztán a kohászok és az erdészek is kaptak hasonló intézményeket. A város virágzása a főtér alatt húzódó és a 18. század végére kimerülő aranytelérnek volt köszönhető: ekkor már a környező, kisebb bányásztelepülésekkel együtt vagy negyvenezren lakják. A város első köztemetője a városközponttól nyugatra, fenn, az akkor még lakatlan hegyoldalban kapott helyet, ahonnan aztán a holtak letekinthettek a városra, hogy utódaik hogyan sáfárkodnak az általuk megszerzett javakkal – gondolták ezt akkoriban (komolyan). Az élők pedig erőt merítendő, felnézhettek a temetőben pihenő nagy elődökre.

Selmecbánya talán legrégibb és legnevezetesebb temetője a már említett Kopogó vagy szlávosan Klopacska felett húzódik. Az 1681-ben épített, tornyos, emeletes kis épületben található a jellegzetes jávorfából készített kopogtató, amit az épületben lakó bakter szólaltatott meg éjjel kettőkor, hogy ideje felkelni, kezdődik a bányában a műszak. Ez a város minden pontján jól hallatszó kopogás kísérte utolsó útjukra a bányászokat, a városka lakóit is.

A Kopogó feletti, teraszos elrendezésű evangélikus temetőben pedig jeles emberek társaságában ott nyugszik Krassai Kerpely Antal kohómérnök, aki 1837-ben született az egykori Arad vármegyében, Kürtösön. A középiskolák után vasutasösztöndíjjal került Selmecre, ahol 1858 és 1862 között bányamérnöki képesítést szerzett. Kisebb dél-erdélyi vasgyárak után, 1865-ben a Brassó melletti Ruszkabánya főmérnökének nevezik ki, ezzel párhuzamosan a felvidéki Kisgaram segédigazgatójaként is korszerűsíti a két, egymástól meglehetősen távol lévő, állami kezelésű kohót.

Az 1860-as évektől szorgalmasan járja Európa nagy vasműveit: mindenekelőtt elutazik tapasztalatot gyűjteni a nagy német gyárakba, a Rajna mellé, aztán Franciaországba, Belgiumba, Svédországba és Angliába is. Időközben, 1868-tól meghívják Selmecre tanítani, négy év múlva pedig már ő hívja életre az akadémia vas- és fémkohászati tanszékét, 1875-ben az intézmény aligazgatója, két év múlva elméleti munkásságát értékelve a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja is lesz. Komoly tisztséget kap 1881-ben: központi vasműigazgatóként felügyeli az összes állami vasművet. Ehhez pedig megérkezik a miniszteri tanácsosi cím is, a Vaskorona-rend mellett a Lipót-rend birtokosának is mondhatja magát.

Kerpely Antalt hetvenévesen, 1907 nyarán tisztelői és tanítványai kísérik utolsó útjára. Robusztus, szecessziós gránit síremlékét Hauser Ede készíti el Bécsben, amelyet aztán elemeire bontva vonatra, majd a selmecbányai vasútállomáson szekérre raktak, hogy aztán a város felett összeállítsák a különös, a temető többi síremlékétől teljesen elütő darabot. A gyönyörűen kidolgozott kovácsoltvas kerítés és vaskos gránitoszlopai utalnak Krassai Kerpely Antal életművére, de a bányaváros hajdani erejére, dicsőségére is.