Egyszerűen csak John, Liverpoolból

A kórházban, illetve onnan kikerülve pedig arra eszmél, hogy rajta kívül senki emberfia nem emlékszik a Beatles-re. Mintha nem is léteztek volna. Az internetes keresés a beatle szóra a méhecskét dobja ki, a John, Paul, George, Ringóra pedig II. János Pál pápa arcképét (angolul ő John Paul). Igaz, az Oasisre is csak pálmafák jelennek meg a Google keresőjében, de a Rolling Stones azért még létezik. Jack egyébként árufeltöltőként dolgozó dalszerző, aki bár eljutott az egyik neves suffolki fesztiválra előadóként, a sikertől igencsak messze jár, leginkább csak barátai hallgatják, illetve menedzsere, Ellie (Lily James), akivel iskolás koruk óta elválaszthatatlanok. Pubokban zenél, és a baleset előtt készült visszatérni polgári foglalkozásához, a tanításhoz. De azt mégsem engedheti, hogy az emberek ne ismerjék a könnyűzenét alapjaiban megváltoztató, korszakalkotó dalokat, így hát nekifog őket emlékezetből (!) leírni, előadni… persze sajátjaként. Még olyan áron is, ha a Let it be kezdő ütemeinek ötször kell nekifusson a szülei zongoráján, mert ők minduntalan félbeszakítják.

A hőn áhított siker Ed Sheeran képében kopogtat be ajtaján, innen pedig már csak pár lépés a Back to the USSR, a világsztár orosz turnéja, és Jack szép lassan világhírű lesz. Szárnyai alá veszi egy kemény Los Angeles-i menedzser, Mandi (a zseniális Kate McKinnon), beindul a PR-gépezet, Jack pedig csak sodródik az eseményekkel. Egészen addig, amíg egy liverpooli utazás fel nem forgatja a lelkét…

Ennél többet nemigen írhatunk le a Yesterday történetéből anélkül, hogy ne lőjük le a poént, ami viszont maradéktalanul szükséges Danny Boyle és Richard Curtis filmjének élvezetéhez. Ráadásul még így sem tudjuk átadni azt a hangulatot, amit Boyle a tündéri angol kisváros atmoszférája, a halhatatlan Beatles-dalok, a jó színészek és Richard Curtis mesteri párbeszédei, humorbonbonjai egyvelegével teremt meg. A Yesterday gombafe­jűek nélküli világa ugyanis elsősorban rettenetesen vicces: Himesh Patel is remekül komédiázik, de a Joel Fry által alakított haver és road, Rocky figurája, illetve a keménykezű menedzsert alakító Kate McKinnon parádés játéka viszik a prímet. A komikumot leszámítva Patel uralja filmet, nemcsak játékával, de hangi adottságai­val is – az örökzöldeket ő énekli és játssza, a Let it be-től a Hey, Jude-on át a Get Backig. Lily James kedves és segítő partnere ebben, finom és kedves – ahogy azt tőle megszokhattuk.

Ami azonban kiemeli a Yesterday-t a divatos zenés életrajzi filmek és a vígjátékok közül, az az alázat, ahogy Boyle-ék a Beatleshez viszonyulnak. A számok feldolgozásától és a filmbe való beillesztésüktől kezdve a liverpooli helyszíneken át (például Strawberry Fields, templom az Eleanor Rigby dalból) Ed Sheeranig, aki, bár szerepe szerint meg akarja változtatni, a 21. századhoz igazítaná a Hey, Jude szövegét, de azért sok jelenetben fejezi ki tiszteletét a nagy elődök iránt. Nem beszélve arról, ahogy az ötven évvel ezelőtti utolsó, híres „tetőkoncertről” megemlékeznek.

A Yesterday tehát Beatles-hommage, másrészt szórakoztató látlelet a zeneipar működéséről és a sztárcsinálás folyamatáról. Igazi nyári film – mégsem limonádé. Fura is lenne ez a Trainspotting és a Gettómilliomos Oscar-díjas rendezőjétől, az Igazából szerelem és a Sztárom a párom Oscar-jelölt forgatókönyvírójától. Persze nem lélektani drámát alkotott a páros, de felteszik a megfelelő kérdéseket, legyen szó akár a pénz, a csillogás által átformált személyiségről, a kapcsolatokról, akár a szerzői jogi problémákról. Sőt, azt is meg merték lépni, hogy Jack Malik története ne hollywoodi tündérmese legyen. Ettől (is) olyan jó az általuk teremtett világ, amelyben Lennon egyszerűen csak John, Liverpoolból. w