Van Gogh és kései utódai a Temzénél

A Temze-parti Tate Britain alagsorában, misztikus félhomályban, vagy fél tucat teremben láthatunk összegyűjtve festményeket, de még inkább rajzokat, összesen vagy ötven alkotást a tragikus sorsú holland festőművésztől. Akiről mindenki legalább azt tudja, hogy levágta a fülét, és talán azt is, hogy egyetlen képét sem tudta eladni. A londoni tárlaton pedig valóban tettenérhető Van Gogh elképesztő népszerűsége, hiszen a megnyitó után hónapokkal is olyan tömeg hullámzik képei előtt, amilyent ritkán látni más kiállításokon. A nézőseregletet figyelve megállapíthatjuk, hogy a turisták mellett az angolok, illetve a londoniak érdeklődését is sikerült tíz esztendő után újra felkelteni, hiszen azóta nem látott együtt ennyi Van Goghot a brit főváros.

De mindjárt az elején meg kell jegyeznünk, nem a legjobb, legismertebb dolgait kapjuk ezúttal az önmarcangoló festőnek, hanem egy néhány jelentősebb alkotásra felfűzött rajzokat, metszeteket, kortárs és későbbi műveket felvonultató, igazán 21. századi módon összerakott kiállítást. A tárlatot jellemezhetnénk úgy is, hogy „végy egy csipetnyi jól sikerült Van Goghot, adj hozzá bőségesen köretnek a kevésbé jelentős darabokból, fűszerezd meg mindennel, ami csak kapcsolatba hozható a festővel, aztán tálald forrón, azaz csapjál neki nagy hírverést, és meglátod, mind a tíz ujját megnyalja majd a műértő közönség utána!”

Ez történt most Londonban, ahol van néhány valóban ismert, kvalitásos festmény (a Musée d’Orsay gyönyörű Csillagos ég a Rhône felettje, a londoni National Gallery ritkán kölcsönzött Napraforgókja, a holland Köller-Müller Múzeum Az örökkévalóság kapujában című, széken ülő öregembert ábrázoló festménye), de a többi jórészt a „futottak még” kategória. Kivételt képeznek persze a rajzok, de aztán jönnek a tárlókban azok a korabeli kiadású könyvek, amelyeket olvasott vagy olvashatott az 1873 és 1875 között Londonban élő festő (ezekről leveleiben tesz említést). Akkoriban Van Gogh egyébként egy műkereskedőnél tanonckodott, közben a főváros melletti Ramsgate-ben és Isleworth-ben is tanított.

Biztos hatott rá Charles Dickens és George Eliot világa, műveik szerepelnek is a kiállításon, illetve John Constable és a preraffaelita Sir John Everett Millais festészete is, akiknek a képeiből láthatunk egy válogatást a tárlat elején. Kár, hogy utóbbi leghíresebb, Ophelia című képét nem hozták le a kiállításra, pedig a Tate Britain ad helyet neki. De vannak itt haza írt levelek, és a festő hagyatékából származó, talán éppen Londonban vásárolt sokszorosított metszetek is. A tárlat utolsó traktusában pedig bőségesen láthatunk azokból a múlt századi angol munkákból, amelyek valamiképp kapcsolatba hozhatók a pisztolyát maga ellen fordító festővel.

Bevallottan ez is volt a kurátor, Carol Jacobi célja: megmutatni, hogyan hatott Van Gogh a kései utódokra. A legalább három termet megtöltő vásznakból kiemelkednek Francis Bacon 1957-ben festett pannói, a Tanulmány Van Gogh portréjához és a Van Gogh a tájban címűek. Láthatunk továbbá képeket David Bombergtől és a Camden Town-csoport művészeitől is. Végül pedig megnézhetjük Vincente Minelli A nap szerelmese című filmjét is.

Mindezért huszonkét angol fontot kell leszurkolnunk a kasszánál, viszont ha meguntuk a képek előtti tülekedést, nézzük meg az amúgy ingyenesen látogatható múzeumot. Különösen a Joseph Mallord William Turner festményeit tartalmazó termeket ajánljuk.