Kultúra

Ír életérzés ír hangszerekre

A Flogging Molly rendesen megtáncoltatta és megénekeltette a budapesti közönséget

Fergeteges és maradandó emlékű koncertet adott szerdán este a Flogging Molly ír–amerikai celtic punk együttes a Budapest Parkban. Hogy mitől válik egy koncert maradandóvá? Ez nyilván egyénfüggő is, az emberben általában jobban megmarad, amikor először látja élőben a kedvenceit, de még a sokadik alkalom is jelentős tud lenni, ha olyan a zenekar, a hangulat, a közösség. Márpedig a Flogging Molly szerdai koncertjére mindez érvényes.

Ír életérzés ír hangszerekre
A zenekar frontembere, Dave King családi emlékeit is megosztotta a közönséggel
Fotó: Budapest Park/Nagy Márton

A hangulatot persze jól megalapozta az osztrák Russkaja, amely furcsa mód orosz skát játszik, és kicsit egysíkú, de elég jól megtáncoltatta a Flogging Mollyra várakozó – tegyük hozzá: nem óriási – tömeget.

Mire azonban nyolc órakor Dave King és bandája a húrok közé csaptak, szépen megtelt a nagyszínpad előtti nézőtér. Noha a héttagú Flog­ging Mollyra lehet azt mondani, hogy kelta punkrockot játszanak, a hasonló hazai vagy külföldi együttesek közül az emeli ki őket, hogy 1997-es alapításuk óta őrzik zenéjükben a tradicionális ír vonalat.

A népzenei motívumok pedig még a legkeményebb dalaikba is csempésznek némi líraiságot, érzékenységet. Ráadásul e folkdallamokat a frontember felesége, Bridget Regan hagyományos ír hangszereken szólaltatja meg: láttuk és hallottuk a koncerten is a fiddle-t (hegedű), a tin whistle nevű, jellegzetes hangú furulyát, itt-ott harmonika is megszólal, a bodhrán dobon pedig maga Dave King játszott.

Természetesen a koncert nyitódalának az egyik legnépszerűbb rockhimnuszukat, a (No More) Paddy’s Lamentet választották, rögtön ugrálásra késztetve a közönséget. Akik nagy örömére később elhangzott a hasonló Drunken Lullabies, a Seven Deadly Sins és a Devil’s Dance Floor is, amelyek alatt – ahogy telt az idő, és fogyott a bandának bekészített Guinness – nemcsak a magyarok perdültek táncra, hanem az együttes tagjai is. Dave King elég hamar megszabadult zakójától, és felhajtott ujjú ingben folytatta a gitározást. No meg a mesélést. A számok közt rengeteget sztorizott. Édesanyjának utolsó tanácsát osztotta meg velünk pél­dául a Life is Good előtt (amely a turné és a legutóbbi, 2017-es stúdióalbum címadó dala is), míg a What’s Left of the Flag, amely szintén elhangzott, édesapja emlékére született.
A legfontosabb azonban, amire az ír–amerikai együttes kihegyezte a budapesti bulit, az a barátaink, szeretteink megbecsülése, a velük együtt való időtöltés. Ez pedig nagyon nyitott fülekre talált a közönségnél. Még a legvadabb egymásnak esések (azaz pogó) közben is odafigyeltek egymásra a bulizók, az apák a gyermeküket nyakukba véve énekeltek az első sorokban, és elképesztő összeborulás volt olyan számok alatt, mint a Days We’ve Yet to Meet, amely az együtt töltött és előttünk álló évekről szól. Ismerős ismeretlennel pörgött-forgott egymásba karolva. Az egészet pedig megkoronázta a ráadásra tartogatott If I Ever Leave This World Alive, amely talán egyik legismertebb szerzeményük (az Utóirat: Szeretlek című film főcímdala): a keserédes balladának ható, mégis mélyen életvidám dal egyszerre csal sokak szemébe könnyet, és fakaszt mosolyra. Kicsit olyan, mint az ír életérzés. Mintha két órára Dublin és Galway Budapestre költözött volna.

Kapcsolódó írásaink