Ír életérzés ír hangszerekre

A hangulatot persze jól megalapozta az osztrák Russkaja, amely furcsa mód orosz skát játszik, és kicsit egysíkú, de elég jól megtáncoltatta a Flogging Mollyra várakozó – tegyük hozzá: nem óriási – tömeget.

Mire azonban nyolc órakor Dave King és bandája a húrok közé csaptak, szépen megtelt a nagyszínpad előtti nézőtér. Noha a héttagú Flog­ging Mollyra lehet azt mondani, hogy kelta punkrockot játszanak, a hasonló hazai vagy külföldi együttesek közül az emeli ki őket, hogy 1997-es alapításuk óta őrzik zenéjükben a tradicionális ír vonalat.

A népzenei motívumok pedig még a legkeményebb dalaikba is csempésznek némi líraiságot, érzékenységet. Ráadásul e folkdallamokat a frontember felesége, Bridget Regan hagyományos ír hangszereken szólaltatja meg: láttuk és hallottuk a koncerten is a fiddle-t (hegedű), a tin whistle nevű, jellegzetes hangú furulyát, itt-ott harmonika is megszólal, a bodhrán dobon pedig maga Dave King játszott.

Természetesen a koncert nyitódalának az egyik legnépszerűbb rockhimnuszukat, a (No More) Paddy’s Lamentet választották, rögtön ugrálásra késztetve a közönséget. Akik nagy örömére később elhangzott a hasonló Drunken Lullabies, a Seven Deadly Sins és a Devil’s Dance Floor is, amelyek alatt – ahogy telt az idő, és fogyott a bandának bekészített Guinness – nemcsak a magyarok perdültek táncra, hanem az együttes tagjai is. Dave King elég hamar megszabadult zakójától, és felhajtott ujjú ingben folytatta a gitározást. No meg a mesélést. A számok közt rengeteget sztorizott. Édesanyjának utolsó tanácsát osztotta meg velünk pél­dául a Life is Good előtt (amely a turné és a legutóbbi, 2017-es stúdióalbum címadó dala is), míg a What’s Left of the Flag, amely szintén elhangzott, édesapja emlékére született.
A legfontosabb azonban, amire az ír–amerikai együttes kihegyezte a budapesti bulit, az a barátaink, szeretteink megbecsülése, a velük együtt való időtöltés. Ez pedig nagyon nyitott fülekre talált a közönségnél. Még a legvadabb egymásnak esések (azaz pogó) közben is odafigyeltek egymásra a bulizók, az apák a gyermeküket nyakukba véve énekeltek az első sorokban, és elképesztő összeborulás volt olyan számok alatt, mint a Days We’ve Yet to Meet, amely az együtt töltött és előttünk álló évekről szól. Ismerős ismeretlennel pörgött-forgott egymásba karolva. Az egészet pedig megkoronázta a ráadásra tartogatott If I Ever Leave This World Alive, amely talán egyik legismertebb szerzeményük (az Utóirat: Szeretlek című film főcímdala): a keserédes balladának ható, mégis mélyen életvidám dal egyszerre csal sokak szemébe könnyet, és fakaszt mosolyra. Kicsit olyan, mint az ír életérzés. Mintha két órára Dublin és Galway Budapestre költözött volna.