Szürrealista krónika

A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben címet viseli a Magyar Nemzeti Galéria holnaptól október 20-ig látható időszaki kiállítása. A csaknem százhúsz festményt, szobrot, grafikát, kollázst, fotót, filmet és dokumentumot felvonultató tárlat hét nagyobb szekcióban vonja be a látogatót az „izmus” előzményeibe, életébe és az 1929-es év eseményeibe. Ekkor érkezett meg Salvador Dalí Párizsba, és hozzá is láttak barátjával, Louis Buñuellel az Andalúziai kutya elkészítéséhez. Forradalmi idők voltak ezek a képzőművészetben, éppen öt évvel André Breton első szürrealista kiáltványa után. Aki megnézi a híres film részleteit a tárlaton, megérti, miért szerelkezett fel a bemutatóra, 1929. június 6-ra Dalí és Buñuel rothadt paradicsomokkal és tojásokkal. Ugyanis – ahogy utóbbi életrajzi művében leírja – arra számítottak, hogy a feldühödött közönség hasonló dolgokkal dobálja majd meg a vásznat, ők pedig csak viszonozták volna ezt.

Aztán Breton és közvetlen környezete erősen elköteleződött a francia kommunista párt felé, és ezt elvárta a mozgalom tagjaitól is. A második, szintén 1929-ben kiadott, mélyebb elköteleződést sürgető szürrealista kiáltvány már megosztotta a csapatot, Georges Bataille és követői kivonták magukat Breton irányítása alól, ami a „szürrealizmus pápájának” heves dühét váltotta ki. Bataille és társai is kaptak egy szekciót a valóban informatív, rengeteg olvasnivalóval szolgáló tárlat végén.

A kiállítás az előzményekkel, többek közt André Kertész és Brässai párizsi fotóival indul, akik a magyar kurátor, Kovács Zsófia gondolatai szerint a szürrealistákhoz hasonlóan más szemmel nézték a valóságot. A mozgalom számos dokumentuma közül itt mutatják be azokat a rajzos játékokat, amelyek közül a Pompás hulla híresült el. Az előfutárok közül még a dadaistákat emlegetik, Francis Picabia és Man Ray néhány meghökkentő vászna mellett Giorgio de Chirico 1913-as, metafizikus képe fénylik fel, Az egy délután melankóliája, az előtérbe festett két nagy articsóka mögött a háttérben elpöfögő vonattal.

A következő szekcióban a spanyol Joan Miró és az autodidakta Max Ernst művészetéből kapunk ízelítőt. Ernst nagy, 1930-ban készült „festménykollázsa” (Loplop bemutat egy fiatal lányt) uralja a termet. A legérdekesebb darabok Ernst Száz fej nélküli nő című, korabeli metszetekből készült kollázsregényének eredeti lapjai, illetve 1928-ban elkészült, Khimaira című festménye, amelyet Breton vásárolt meg tőle. A szekcióban az amerikai Alexander Calder két „drótportréja” is látható.

Utánuk következik a tárlat és az 1929-es esztendő lényegét adó Salvador Dalí. Láthatjuk a két oldalról ugyanarra a vászonra vetített Andalúziai kutya részleteit, és Yves Tanguy hasonló képei mellett Hans Arp biomorfikus szobrait. A Pompidou-ból négy Dalí festmény érkezett a Várba, köztük talán a legizgalmasabb az 1931-ben, Breton baloldali elköteleződéssel kapcsolatos elvárására válaszul festett Részleges hallucináció: hat Lenin-kép egy zongorán. A kiállítás s egyben a furcsa bajszú katalán egyik legismertebb képe a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeumból érkezett: Álom, melyet a gránátalma körül repkedő méh váltott ki egy pillanattal az ébredés előtt. Az 1944-ben készített, viszonylag kis mű valóban megállásra késztet majd mindenkit.

A kiállítás további részeiben Germaine Dulac és Buñuel filmjei (A kagyló és a lelkész, Aranykor) mellett a legizgalmasabb a belga szürrealistákat, köztük a mozgalom hatására 1927-ben Párizsba költöző René Magritte műveit bemutató szekció. A gyilkos égbolt című, véresen repülő madarakat mutató 1927-es képét állítólag a csokifigurát fogyasztó felesége inspirálta. Az utolsó szekciót a már említett szakadárok, Bataille és társai kapták, de itt – némileg elszeparálva – találjuk A szürrealista érosz című összeállítást, ahol Man Ray fotósorozata mellett Alberto Giacometti két erotikus szobrát is láthatjuk.