A country sokszirmú virága

Ugyanakkor az utóbbi időben a hetvennyolc éves Neil Diamond Parkinson-kórral folytatott harca, a hetvenhét éves Paul Simon régi gitárosa, Vincent Nguini halála, a nyolcvanhat éves Little Richard pedig a Hetednapi Adventista Egyházba történő visszatérése miatt nem lép többé koncertszínpadra, míg a hetvenkét éves Elton John jelenleg tartja mintegy háromszáz állomásos világ körüli búcsúturnéját.

Bruce Springsteen nem kíván háttérbe vonulni: a szeptemberben esedékes hetvenedik születésnapjára időzítve, a napokban jelent meg Western Stars című stúdióalbuma. Bár az új anyaghoz több videoklip készült, turnét nem szervez köré az alkotó.

Az öt évvel ezelőtti album, a High Hopes jellegétől már a Hitch Hikin’ című nyitószám is eltér, amely kortárs countryhangzásból, az előadó jellegzetes hangjára és akusztikus gitárjára fókuszálva építkezik.
Az autós kalandozás tematikája nem ismeretlen a „Főnök” néven emlegetett zenész repertoárjában, mégis elég csak a Born to Run című 1975-ös album címadó dalára gondolni, hogy lássuk, akkoriban jóval energikusabb és rockosabb volt. Nyilvánvaló, a country olyan, mint egy sokszirmú virág, amelyről mindenki a saját tetszése szerint csippenthet le egy-egy darabot. Ezen sorok szerzőjének legalább hat-hét, a muzsikusok életkorától és földrajzi helyzetétől függően eltérő alműfaj jut eszébe a country pionírja, Hank Williams kurta pályafutásától és a zsáner megkerülhetetlen óriásának, Johnny Cashnek a rockabilly­ből, rock ‚n’ rollból, folkból és gospelből építkező életművétől kezdve a countryzenészeknek inkább a pop és a rap irányába történő modern kori átsorolásáig.

Springsteen pályafutásának sarokkövei természetesen rögzítettek, de a Western Stars inkább azokat a zenebarátokat érintheti meg, akik a Glen Campbell és Burt Bacharach néhai amerikai dalszerző-előadók (Springsteen bevallottan merített ihletet kettejük örökségéből) nevével fémjelzett, lágyabb-elmélkedőbb muzsikát szeretik. Persze, az új albumon akadnak remekművek. Ilyen a Tucson Train, amely kellemes hangzású hegedűszólamokkal indul, aztán rögvest aláhúzza, hogy Springsteen tökéletesen felkészült énekes. Az csak ráadás, hogy ez a darab – csakúgy, mint a Hello Sun­shine című, valóban szívhez szóló szám – közel áll az előadó korábbi legendás zenekara, az E Street Band által megszólaltatott hangzáshoz.

A Western Stars külön érdeme, hogy a 2005-ös stúdióalbum, a Devils & Dust óta ez az első Springsteen-korong, amely új szerzeményeket tartalmaz. Az album címéül is szolgáló, némileg elégikus Western Stars például egy korosodó filmsztár kesernyés humorú vallomása, amellyel a bátor előadó következetesen bizonyítja, hogy megéri új területeket bejárnia karrierje második fázisában is. Mégis, jobban örülünk annak, ha a zenész pörgős örömzenével áll elénk, mint a Pay Me My Money Down című sláger, amelynek a New Orleans-i Jazz Fesztiválon előadott válto­za­tát a közelmúltban osztotta meg
az interneten.

Bruce Springsteen: Western Stars
(Columbia, 2019)