Kísérletezés reneszánsz és manierista portrékkal

A Várfok Galériában június 29-ig látható Esszencia című tárlat egyfajta áttekintést ad a salzburgi születésű festő, Martin C. Herbst törekvéseiből. A kiállítóterekben elhelyezett munkák (alig több, mint egy tucat) java visszarepít bennünket az időben. Utazunk a múltba, egészen a reneszánszig és az utána következő manierizmusig, amikor megnőtt a portrék szerepe, mert az öntudatos polgároknak is volt már igényük és akaratuk arra, hogy az arisztokrácia, a politikai és egyházi vezetők mellett vagy nyomdokainelkészíttessék a saját képmásukat. S mivel a mesteremberből is ekkoriban lesz festőművész, hát szép számban találunk már igényesen megfestett önarcképeket is abban a világban, ahol az ókori mesterek nyomán újra felfedezték az emberi test szépségét. Herbst hosszasan tanulmányozta ezt a világot, saját bevallása szerint Tiziano és Pontormo portréfestészete volt „a műfaj iránti töretlen szeretetének a katalizátora”. Utóbbi Jacopo Carucci néven látta meg a napvilágot 1494-ben, és a kor szokásának megfelelően szülőhelyének nevét vette fel már festőként. Talán még Leonardótól is tanult Firenzében, aztán 1513-tól a Mediciek festője lett. A portrék mellett nagyméretű falképeket, oltárokat is készítő művész a manierizmus egyik jelentős alakja.

A kiállítótérben elhelyeztek egy hatvan centiméteres, tükörfényesre csiszolt acél gömböt is, amely a ráfestett portré mellett különleges módon tükrözi vissza a tárlat „portrés” részét. Például azt a katonalányt ábrázoló, lendületes ecsetvonásokkal felvitt egészalakos munkát is, amelynek eredetijét szintén a manierizmusban kell keresnünk. A lándzsás, kardos amazon (Herbst lányának vonásaival) meglehetős határozottsággal tekint ránk, előképe Pontormo Alabárdos című festménye volt. Csak az 1537-ben, fatáblára festett munkán egy Cosimo nevezetű, meglehetősen lányos arcú ifjút találunk.

Pontormo Tizianóval együtt tűnik fel, pontosabban alakul át Herbst művein: mondjuk úgy, hogy egy háromdimenziós, konvex vagy éppen konkáv felületen jelenik meg. Ennek a transzformációnak is megvan a reneszánsz előzménye Parmigianino (Girolamo Francesco Maria Mazzola) művészetében, aki harminchét évesen, 1540-ben halt meg. Ő a szenvedéllyel művelt alkímia mellett egy domború tükröt is beszerzett magának, majd pedig ennek felhasználásával készítette el félalakos önarcképét, ahol a kép előterében lévő kézfej éppen a konvex tükör miatt tűnik óriásinak. A tárlat nyitódarabjai, a két százhúsz centiméter átmérőjű, felcsiszolt alumínium tál a rajta lévő portrékkal Parmigianino után készült, de felkerült a falra hat, mindössze huszonnyolc centiméteres átmérőjű konvex tükör is, amelyekre korabeli festményeken szereplő reneszánsz és kora barokk hölgyeket festett rá Herbst.

S ha már Esszencia, akkor illik szólni a kiállítás másik részéről, annak is a „csúcsdarabjáról”, a Rejtett kincs című festett térplasztikáról. Ez egy nagyméretű „összegyűrt” tükör (fémlemez), ahol egyik belső lapra festett portré precíz tükörképét láthatjuk a mű középpontjában. A tárlaton látható még a Cinema Paradiso című, négy darabból álló sorozat is, amely azt az érzést kelti, mintha az életből vagy egy filmből kiragadott képkocka lenne. A kevés szín- és árnyalatbeli eltéréssel négyszer megfestett, szép szőke nő portréja azt akarja megmutatni, hogy egy-egy pillanat milyen sokféleképpen dolgozható fel.