Fejlődéstörténet tánclépésekben

Az anyai ágról jamaicai származású Smith-re huszonöt évesen figyeltek fel, még cambridge-i egyetemistaként, amikor 86 millió forintnak megfelelő ajánlatot kapott jelenlegi kiadójától debütáló regényére, a még be sem fejezett Fehér fogakra (White Teeth). Már abban is London északnyugati külvárosai fekete közösségeinek világába kalauzolta el olvasóit, ahogy teszi ezt azóta is. Vékony határmezsgyén egyensúlyoz, ugyanis regényei kiindulópontja rendszerint ugyanaz, sőt, ugyanolyan kaptafára is készülnek, általában hasonló fő témák körül mozognak, szóval akár azt is mondhatnánk, hogy csak ismétli önmagát kötetről kötetre… És mégsem. Mert mindemellett olyan jó karakterábrázolásban, olyan kreatív és változatos narratív technikákat használ, olyan szuggesztíven, magával ragadó hangon mesél, hogy szövegével már az első pillanatban rabul ejti az olvasót. Legutóbbi, ötödik regénye, a Helikon Kiadónál Dudik Annamária Éva remek fordításában megjelent Swing Time is már az első mondatától kezdve lebilincselő.

A korábbiakhoz hasonlóan az északnyugat Londonban, Willesden városrészben 1982-ben induló, majd New Yorkot és Gambiát bejáró történet középpontjában elsőre úgy tűnik, a tánc és története (főleg balett és sztepp) áll, de mélyebbre tekintve, valójában egy anya–lánya kapcsolatot vizsgál. A narrátor és édesanyja viszonya végig meghatározó a cselekményszövésben, sőt, a főszereplő jellemrajzában is – igaz ugyan, hogy a gyerekkori barátnőjéhez, a szintén félvér Tracey-hez fűződő aktuális érzelmei is nagy hangsúlyt kapnak. E kapcsolatok hullámzásának, dinamikájának bemutatása a kötet remek színfoltja.

A Swing Time akkor is visz magával, ha eleinte nehéz kibogozni az egyáltalán nem lineáris időkezelésből, a múlt és jelen váltogatásából, hogy éppen milyen évet írunk. Azonban ezt az ide-oda ugrálást is – amely számunkra például kifejezetten élvezetessé tette az olvasást – úgy tudja Smith megoldani, hogy az olvasó könnyen ráérez a ritmusára, és egy idő után egyáltalán nem gabalyodik bele az idősíkokba. Ebben a regény tagolása (prológus, időjelző fejezetcímek) is segítségünkre van, így összességében sokkal követhetőbb, mint például a szerző két évvel ezelőtti kötete, az NW.

Smith könyve nem véletlenül került be 2016-os, eredeti kiadásakor a Booker-díj elsőkörös jelöltjei közé, ugyanis a személyes, ettől igazán magával ragadó hangvétel mellett az írónő rendkívül jó a leírásokban is. Legyen szó a kilencvenes évek londoni fiatalságának alaphangulatáról, az afrikai szegénységről és társadalmi problémákról vagy egy világsztár mindennapjairól, Smith élvezetesen és hihetően ír mindenről.Ami számunkra kicsit felemássá teszi regényeit, az a túl sok sejtetés, illetve elhallgatás, és bár ez a korábbi kötetben, az NW-ben volt igazán idegesítő, a Swing Time végkifejlete is túl sok kérdést hagy nyitva. Noha egyértelműen jó, ha olvasói képzeletünkre hagyatkozhatunk, nem árt, ha az író legalább valamiféle útmutatót ad a lezárás értelmezéséhez. Ám ez persze ízlésbeli kérdés, nem mindenkinek zavaró. Ezt leszámítva viszont a Swing Time – ahogy fentebb írtuk – remek stílusú próza. Koncentrációt igényel (nyári „limonádénak” nem mondanánk), de cserébe élvezetes, izgalmas olvasmányélményben lesz részünk.