Kultúra

Fegyverektől hangszerekig a próbateremben

Kisfaludy, Déryné, Laborfalvi, Jászai is a fehérvári teátrumból indult – az intézménynek nincsen jelmezkészítő-műhelye, az értékes alkotásokat országszerte készítik a mesterek

Életnagyságú macskajelmezek, festett könyvtárszoba, díszletraktárként használt balett-terem, csodálatos terasz: bejártuk a Székesfehérvári Vörösmarty Színházat pincétől a padlásig. Próbafolyamatot zavartunk meg, falakat mozgattattunk, Szikora János igazgató pedig színháztörténet-órát tartott.

Fegyverektől hangszerekig a próbateremben
Önálló próbafolyamaton tanulták meg használni a macskabábokat a művészek
Fotó: Hegedüs Róbert

„Bezártuk a nézőteret, és elkezdjük az előadást” – halljuk a hangosbemondóban, pedig még szinte be sem léptünk a Székesfehérvári Vörösmarty Színház művészbejárójának ajtaján. Meglepő az ügyelő hangját hallani egy morcos péntek reggelen, hiszen hétköznap tíz órakor a színházak többségében általában nyugalom van. A Vörösmartyban mégsem szokatlan ez, ugyanis a fehérvári befogadószínház is: az Alba Regia Szimfonikus Zenekar és a Fehérvári Balett előadásainak is otthont ad. Ezen a délelőttön a zenekar egymás után három matiné koncertet is tart – tudom meg a kifüggesztett próbatáblát böngészve, amíg kísérőnkre várunk a kávéautomaták között. A napi munkarendet tanulmányozva az is kiderül, alagsori próbaterembe fogunk leszállni Vergiliusunkkal, Tóth Bencével, a színház sajtófőnökével. Kezében telefonnal érkezik, éppen azt egyezteti Hargitai Iván művészeti vezetővel, mikor zavarhatjuk meg a Bűn és bűnhődés próbáját. Időt kérnek tőlünk, így először a színház közönségforgalmi tereit fedezzük fel.

Raszkolnyikovtól Kafkáig
 

l
Fotó : Hegedüs Róbert

A művészbejárótól, a színpadot zegzugos folyosókon keresztül megkerülve minduntalan zenészekbe, illetve hangszerekbe botlunk, amíg oldalról kilyukadunk a főbejárathoz a foyerba. A 2005-ös felújítás alatt teljesen megújult, modern, márványmintázatú járólapokkal és világos falakkal kialakított térben a repertoár-előadások plakátjai fogadnak. „Székesfehérvár a magyar színjátszás egyik bölcsője volt, erre hívja fel a nézők figyelmét kiállításunk” – magyarázza Tóth, amint felfigyelünk a múlt századi előadások színlapjaira is.

Nagy Péter színművész a Bűn és Bűnhődés kórházi díszletében
Nagy Péter színművész a Bűn és Bűnhődés kórházi díszletében
Fotó: Hegedüs Róbert

Ezután beljebb merészkedünk a színház labirintusába, hogy megérkezzünk az alagsorba. „Vigyázzatok! Ki kell cserélnem ezt a fejszét kisbaltára… Gyertek be!” – vágódik ki a próbaterem ajtaja, majd elviharzik mellettünk Németh Mariann rendezőasszisztens. Bent inkább iskolai tornateremben érezzük magunkat, mintsem színházban: amit az egyszerű kórházi rácsos ágyból, földre tett matracokból összeálló „díszlet” csak erősít bennünk. De tudjuk, házi próbán járunk, a Bűn és bűnhődés a következő évad első bemutatója lesz a színház Kozák András stúdiójában, tehát mindez valószínűleg nem végleges. Az ajtó melletti asztalokon szövegkönyvek hevernek, mellettük Túró Rudi, látszik, hogy a hétfős csapat éppen csak belekezdett a munkába. A főszereplő Raszkolnyikovot játszó Nagy Péter – a már kicserélt – kisbaltával a lábánál, elgondolkodva ül a rácsos ágy matracán. Hargitai Iván rendező hellyel kínál minket, viszont arra is megkér, hogy mivel egy fontos monológot fognak majd próbálni, pár perc, fotó, beszélgetés után fáradjunk ki a teremből. „Závada Pál átdolgozását használjuk az előadáshoz – magyarázza később. – Még nem vagyunk kész, ebben a hónapban lesz a házi bemutatónk, a közönség szeptember végétől láthatja.” Aztán folytatja: „Célunk, hogy átélhető legyen Dosztojevszkij története, ezért nem is marad az előadás a 19. században.” Kérdésünkre még azt emeli ki, hogy a történet morális kérdései mellett arra a fontos vonulatra koncentrálnak, ami a szegénységet, kiszolgáltatottságot boncolgatja, ezek a mai Magyarországon is létező problémák. Nagy többször helyeslően bólogat, majd hozzáteszi: „Azt járjuk körül, milyen út vezet a gyilkossághoz – persze nem sugallva, hogy embert ölni helyes –, hogy milyen kitörési lehetőségek vagy lehetőségeink vannak.” „Hiszen Raszkolnyikov baltás gyilkos létére a regényben mégis közel kerül hozzánk” – hangsúlyozza a főszereplő, kitérve arra, hogy bár Hamlet is két gyilkosságban részes, mégsem tartjuk vérengzőnek. Ez ugyanígy érvényes Dosztojevszkij karakterére.

Macskáktól a káoszig

Noha a rövid elemzések után nagyon kíváncsiak volnánk az előadás részletére, Budainé Hajdu Mónika kiszolgálótár-vezető jön értünk, aki egy óriási, élethű macskafejjel a kezében érkezik. A jelmeztárban aztán a ruhatartó állványok, polcok, kék, zöld, szürke nadrágok, szoknyák, ingek, mellények mellett észreveszünk például egy rendes, teljes páncélt is, illetve egyéb bizarr kiegészítőket, például egy szintén óriási, barnás-zöldes békafejet. „Az a Carmenben volt, valahol itt van a teste is” – mutat rá Budainé, miközben megpróbálja megtalálni az életnagyságú macskajelmez másik felét. „Ez a fekete, ez a tarkáé, de nekem a barna kéne” – mondja, s arrébb pakolja a lelógó karmokkal ékes kezeslábasokat. Igaz, a bajszos cicafej párját nem találjuk, de így is élvezet kincsek közt lenni, alig vártuk, hogy élőben is megcsodálhassuk ezeket a macskabábokat: színpadon ugyanis már láttuk őket, a Murakami Haruki japán író regényéből készült Kafka a tengerparton című előadásban. „Ez sem az, ez a majom, ami a Dzsungelhez kellett száz éve” – mondja félhangosan, és félreteszi a szóban forgó jelmezt. Közben megtudjuk, a színháznak külön jelmezkészítő-műhelye nincs, e különleges darabokat mesterek készítik országszerte. „A Kafkához a macskákat Benedek Mari tervezte, és Vajda Judit, illetve Csisztu Péter voltak a kivitelezők, csak a fejek elkészítése hetekbe telt” – magyarázza. Miután végre előkerül a hiányzó macskatest is, az is kiderül, az egyébként egyáltalán nem színészbarát, a rettenetesen meleg viseletbe való bebújást az öltöztetők sokáig gyakorolták a színészekkel, amíg eljutottak odáig, hogy mostanra percek alatt megvannak vele. (Önálló próba volt arra, hogy gyakorolják a jelmezükben való mozgást, beszédet, azt, hogyan tudnak felkapaszkodni a Kafka a tengerparton című előadásban szereplő, normálisnál jóval nagyobb padra. )

h
Fotó: Hegedüs Róbert

„Öt perc múlva világosítókat kérek a színpadra” – halljuk megint az ügyelő hangját, amint kilépünk a jelmezraktárból. A folyosón Bécsi Attila, a színház üzemeltetési vezetője vár minket (eddigi kísérőnknek egyéb dolga akadt). Ahogy megyünk feljebb, a díszletraktár felé, Bécsitől megtudjuk: a lépcsőházat, amelyben járunk, a 2015-ös felújításkor építették hozzá a teátrum épületéhez, ahogy azt az emelős berakodót is, amit az utcához csatlakozó raktárba belépve látunk. Mivel közvetlenül a színpad mellett vagyunk, egy darabig csak nagyon halkan járhatunk-beszélhetünk, de így legalább halljuk, ahogy az Alba Regia Vivaldi után épp a Mission: Impossible szimfonikus zenekari átiratát játssza. A nagy belmagasságú díszletraktárban rendezett káosz uralkodik: „Ma divat a monstre díszletek használata, mi akár hatméteres falakat is tudunk tárolni, de így is kevés a hely” – magyarázza Bécsi, körbemutatva a falakon. Az egyiken a Fehérvár FC 2006-os kupagyőzelmét éltető firkákat látunk, de találunk itt fehérre meszelt kerítést és a Pál utcai fiúk grundjának farakásait is. Ezeket a monstrumokat a színház tizenhárom díszítője mozgatja estéről estére , a teljes műszak létszáma öltöztetőkkel, világosítókkal, hangosokkal együtt nagyjából harminc fő, ami épp hogy elég egy ekkora színház és ennyi előadás esetében. Nemcsak itt tárolnak ám díszleteket, hanem a hátsó színpadon is, ahova két koncert közötti szünetben tudunk besurranni: egy Trabant és kis kastélyrészlet, könyvtárszoba-szerűen megfestett lépcsősor és falak, egyéb bútorok közül kikandikáló elefántormány mutatja, hogy a napokban a Nyolcvan nap alatt a föld körül és a Mercedes Benz című darabok vannak műsoron.

k
Fotó: Hegedűs Róbert

Beszélgetésünket egyszercsak Németh Mariann hangja szakítja félbe. „Másik baltáért jövök” – mondja nevetve, és nyomában feltárul előttünk a díszletraktár oldalában megbújó bútor- és kelléktár. Van itt minden az óriási teniszlabdától a különféle kandeláberekig, asztalokig – Mariannék végül is előbbiből is leküldenek egyet az alagsorba a teherlifttel.

Időközben visszatért hozzánk Tóth Bence is, immár négyen folytatjuk utunkat tovább a Kozák András Stúdió, a színház harmadik emeletén található kisszínpad felé, amely a teátrum 2005-ben elhunyt, Kossuth-díjas művészeti igazgatójáról kapta nevét. A kamaradarabok bemutatására alkalmas, „érintésközeli játszóhelyen” – ahogy Tóth Bence találóan megfogalmazza – körülbelül százfős közönséget tudnak leültetni. A nézőtérre vezető szűk folyosón számtalan fotóval, leghíresebb szerepei felidézésével tiszteleg Kozák András emléke előtt a színház.

A folyosóról közvetlenül a világot jelentő deszkákra lépünk ki, ahol a legutóbbi bemutató, A vágy nevű villamos díszletei fogadnak. Elsőre sehogy sem áll össze, hogyan illeszkedik Tennessee Williams New Orleans-i színművéhez a szocreál nyaralót idéző berendezés, de hamar kiderül, a Bagó Bertalan (a teátrum művészeti vezetője) által rendezett előadás a kilencvenes évek elejének Magyarországára helyezi a történetet. Innen egy aprócska balett-teremben találjuk magunkat: itt állnak Tasnádi István Kartonpapájának tényleg kartonból készült díszletelemei. A produkció – főszerepben Tóth Ildikóval és Kovács Tamással – a 19. POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) versenyprogramjában is szerepelt június 8-án.

Büszke nézők
 

k
Fotó: Hegedüs Róbert

Bécsi Attilától itt búcsút veszünk, és átmegyünk a művészbüfébe, s megcsodáljuk a kilátást a panorámateraszról, ahol már vár minket Szikora János igazgató. „Ma Fehérváron alapértelmezett kulturális funkció színházba járni, a városlakók szeretnek minket, legalább olyan büszkék a társulatra, mint a hoki- vagy futballcsapatukra. Nem tudunk annyit játszani, hogy elég legyen, állandó teltházzal futunk. Ez manapság nagy eredmény” – hangsúlyozza. E tapasztalat mentén hirdették meg az elmúlt és a következő évadukat is a „kétszáz éve színház” szlogennel. „Székesfehérváron ugyanis 1818-ban, az országban egyedülálló módon, közadakozással tartottak fenn társulatot, ami a vándorszínészet korában óriási dolog volt” – meséli. „A korban példátlan módon leszerződtettek egy csapatot öt évre, fizetést, szállást és állandó helyszínt, a mai Pelikán Kamaraszínházat biztosítva nekik. Ez a színházpártolás alapozta meg a fejlődést később, így vált Petőfi számára is vonzóvá Székesfehérváron színészkedni. Művészi munka folyt itt mindig: ide írt Kisfaludy Károly, Déryné Széppataki Róza és Laborfalvi Róza, Jászai Mari mind itt kezdték pályájukat” – folytatja a színháztörténeti gyorstalpalót az igazgató. Kérdésünkre azt is kifejti, miért olyan fontos mindez: „Enélkül a múlt nélkül nincs jelene, jövője sem a színháznak.”

Szikora szavain gondolkozunk, ahogy a földszinten kilépünk a liftből, s egy csapat várakozó zenészbe ütközünk, akik a többieket, a koncert végét várják. Még halljuk a Trónok harca sorozat főcímzenéjének utolsó taktusait, majd megszólal az ügyelő hangja: „Tizenegy óra huszonhét perckor befejeztük az előadást.”

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom